Mesék Sáros gazdáról 3.

Három évbe tellett, amíg elkészült Viola és Sáros gazda háza a falu szélén. Addigra a falusiak is megszerették a fiatalokat, Viola segítőkészségét és Sáros gazda kedves, de szótlanul furcsa természetét.
Viola a kerttel foglalatoskodott, zöldséget és gyógynövényeket termelt, amit senki rászorulótól nem sajnált. Olyannyira, hogy a falusi asszonyok egy idő után szinte mind átszoktak Viola gyógyteáira, a falusi patikus meg egy borongós őszi délutánon összecsomagolt, és visszaköltözött a városba.
Sáros gazda, ahogyan azt fent északon is tette, kora tavasztól késő őszig járta a határt, vigyázta a termést, és bámulta az eget. Csak egyetlen szokásán változtatott, télen, amikor a határban nem akadt munka, néznivaló is kevés, egy hónapban egyszer meghívta magukhoz a falu gazdálkodóit. Azokon a szombatokon Viola hatalmas kondérban babgulyást főzött, az egy kenyér helyett hármat sütött, a vendégek érkezése után pedig csendben leült a kályha mellé varrogatni.
Aki még emlékszik, azt mondja, tulajdonképpen semmi különös nem történt ilyenkor, beszélgettek, ettek, ittak, hallgattak, már ahogyan ez férfiaknál szokás. Egyszer, még a második nagy földrengés utáni évben esett meg, hogy ketten összevitatkoztak egymással egy ilyen estén. Akkor Sáros gazda, aki a sarokban pipázott, felállt, és csak annyit mondott, hogy aki képes a barátaival vitatkozni egy semmiség miatt, annak az égiek a fele termését biztosan elsorvasztják a következő évben, már csak azért is, hogy megtanulja, az ember csak a barátaira és Istenre számíthat, ha bajba kerül. Na akkor erre az a nagyszájú István úgy elhallgatott, hogy két hétig még otthon sem mert megszólalni.
Minden nagyon rendben ment. A földek évről évre jobban teremtek, és sehol a környéken nem ellettek annyit az állatok, mint ebben a faluban. Senkinek fel nem tűnt eleinte, Világszép Viola mosolyába hogyan keveredik hónapról-hónapra mindig egy kicsivel több szomorúság. Csak az ötödik év végén ütött szöget a falusi asszonyok fejében, hogy Világszép Violának vajon miért nem született még egyetlen gyermeke sem. Értetlenkedtek, csóválták a fejüket, vonogatták a vállukat, míg aztán egy tavaszi reggelen egyikük félve megkérdezte, vajon segít-e Sáros gazda és Viola kellőképpen az Istennek abban, hogy gyermekkel ajándékozza meg őket. Viola erre nem szólt semmit, de elfutotta a könny a szemét, és beszaladt a házba ránézni a levesre.
Többet a gyerekkel kapcsolatban senki nem mert kérdezni tőlük, éppen elég volt, hogy azon a nyáron annyit esett, hogy a fél búza kirohadt a határban.
Kilenc esztendeje élt már Sáros gazda és az ő Világszép Violája délen, amikor egy októberi estén ismét beállított András nagynénje. Csak annyit mondott, a gyerekek miatt jött, és marad egy darabig. A fiatalok nem tudtak hova lenni a nagy csodálkozástól, de való igaz, hogy következő aratásra csakugyan megszülettek az aprócska aranyhajú hármasikrek. A két fiú, meg a kislány.

Mesék Sáros gazdáról 2.

Teltek múltak az évek, Sáros András járta a földeket, vetett, aratott, főzte a kajszipálinkát, élte az apjától örökölt békés élet mindennapjait. Amikor elmúlt húsz éves, a  faluban egyre-másra kezdtek összesúgni a háta mögött az asszonyok, hogy bizony, bizony, az András is úgy fog járni, mint az apja, ha így folytatja, mert soha meg nem nősül, ha mindig csak a határt járja.
A fiú huszonegyedik születésnapján azonban, a falu nagy meglepetésére, megérkezett Teri, János unokahúga, aki saját bevallása szerint csak egy hétre jött, hogy a Húsvétot együtt ünnepelje unokatestvérével. Aztán hogy, hogy nem, végül kerek hat esztendeig maradt, és addig rágta a fiú fülét, míg az a rákövetkező őszön el nem ment a nagyvárosba tanulni. Teri pedig otthon maradt és gondját viselte a gazdaságnak.
András nem volt városi ember, nemigen találta a helyét a magasra épített házak között, ott is csak a város széli erdőkben és mezőkön érezte magát otthon. Mégis, mert az Isten néha ott rejti el a kincseket, ahol legkevésbé várnánk, egy napon a nagyváros lekövezett utcáit járva találta meg azt a lányt, akit egész addigi életében keresett.
Viola ugyancsak számkivetettként kereste a beton réseiben a tavasz első virágait, hallgatta az énekesek dalait az előadóterem ablakaiból, és várt arra a férfira, aki majd szívesen szed neki vadmézet, ha úgy hozza az élet. Sok beszélgetés nem is esett közöttük, András állítólag odalépett a folyosón ácsorgó Violához, megfogta a kezét és hazavitte. Az esküvő után két héttel Teri elutazott és nem jött többé vendégségbe.
András és Viola onnantól kezdve együtt gazdálkodott nagy szeretetben és békességben az északi határ mellett, míg egy napon az Isten meg nem haragudott az emberekre. Akkor Violának és Sáros gazdának is mennie kellett.
Délre költöztek, a határ mellé, ahol többet sütött a nap, édesebb volt a mező illata, és kedvesebben muzsikáltak a patakok.

(Györgyi, kicsit lassan készül a karácsonyi ajándékod, de látod, előbb-utóbb csak elkészül.)

Mesék Sáros gazdáról 1.

(Györgyinek ígértem.)
Élt egyszer, valahol messze északon, na nem nyugaton, hanem keleten, egy ember, akiről úgy tartották, beszéli a növények nyelvét. Jánosnak hívták, és a falu legöregebbjei szerint a családja még az első nagy háború előtt vándorolt a vidékre valahonnan fentről. Halk szavú, mosolygós ember volt, aki napjait leginkább a mezőn töltötte, nem járt mulatni, nem járt kocsmázni, táncolni is csak évente egyszer táncolt, szüretkor, de akkor aztán úgy megtáncoltatta a lányokat, meg az asszonyokat, hogy még az özvegy Tótné sem vette soha a szájára.
Pedig éppen lehetett volna miről pletykálni, Sáros Jánosnak ugyanis igen különös szokásai voltak. Vetés előtt kerek hét napig ült kint a határban szótlanul, behunyt szemmel, a földet markolva maga körül. Aratás előtt meg három napig állt a tábla szélén. Persze voltak más dolgai is, a gyümölcsössel is különösen bensőséges viszont ápolt, mégis, a faluban senki egy rossz szót sem mert szólni. Nem félelemből, tiszteletből. Mert soha olyan jól nem termett azon a vidéken a föld, mint mióta János ott lakott.
A falusi asszonyokat csak egyetlen dolog aggasztotta,  mégpedig, hogy Sáros János sehogy sem talált a faluban kedvére való lányt. Udvarolt ugyan rövid ideig hol ennek, hol annak, de egyik lány sem volt az igazi. Teltek-múltak az évek,  János hollófekete haja őszbe csavarodott, de még mindig nem volt sem felesége, sem gyermeke.
Egy augusztusi napon aztán, aratás előtt voltunk, János állt a búzatábla szélén, és nézte a távoli hegyeket, amikor sírást halott. Nyúlra gondolt először, de aztán gyanút fogott, és úgy döntött, végére jár a dolognak.
A szomszéd Zsuzsa asszony szerint a tábla kellős közepén talált rá a gyermekre, aki addigra már mosolygott, és a karjait nyújtogatta felé. János meg csak állt egy darabig, nézte a gyereket, majd a karjába vette és hazavitte.
A faluban azt mesélik, az aranyhajú kisfiú onnantól kezdve nem sírt, mindig csak nevetett, az apja pedig, mert János azonnal a nevére is vette a talált gyereket, minden mesterségére megtanította, és három éves korától kezdve minden nap együtt járták a határt.
Szólni senki nem mert semmit, leginkább az volt a vélemény a faluban, hogy az öreg Sárosnak az égiek küldték kárpótlásul a kis Andrást, mivel megfelelő asszonyt nem sikerült találni számára.
Sáros János 105 éves koráig élt a faluban csendes boldogságban. Egy október végi reggelen aztán nem ébredt fel többé, András pedig még aznap eltemette a kertben a diófa alatt, ami ellen még a plébánosnak sem volt kifogása.
Attól a naptól fogva András egyedül járta a határt.

Sáros gazda és az ő világszép Violája

Az nagyon érdekes, hogy időnként összetalálkozik az ember valakivel, valakikkel, akikről tulajdonképpen azonnal lehetne egy könyvet írni, de ez nem is lenne elég, mert a könyvhöz meg kellene nyerni egy fantasztikus illusztrátort is, mert az az igazság, hogy a könyv, az csak az ember tehetségtelensége okán születne, a lényeg az az illusztráció volna. Leginkább mondjuk Szegedi Kataliné.
Így van ez Sáros gazdával, meg az ő világszép Violájával is.
Most rögtön bele lehetne kezdeni a mesébe, hogy ...
Élt egyszer valaha egy szép szál, huncut tekintetű legény fent északon, aki bolondult a földért meg az erdőkért, aki minden ősszel szerelmesen túrt az avarba, és aki mindaddig boldogtalan sóvárgással nézte a határt, míg egy nap össze nem találkozott az erdő szélén Violával, a tündérszép királylánnyal, akinek a szívét azonmód rabul ejtette a legény csillagszeme, no meg a göndör fürtjei.
Onnantól fogva ők egy pár lettek, és amikor délre fújta őket egy tavaszon a szél, megtetszett nekik az itteni határ, itt maradtak, letelepedtek a falu végén, hogy földet műveljenek, hogy a kezük alatt sárguljon a kukorica a határban, és pirosodjanak az almák a kertekben. 
Mióta felépült a ház, a föld nem szűnik teremni azon környéken, és még az arra tévedő állatok is mindentudó vigyorral járnak-kelnek a portájuk körül...
Valahogyan így kezdődhetne a mese, mert Sáros gazda és Viola megérdemelné, hogy illusztrálva legyenek egy mesekönyv sorozatban, másképpen ugyanis nehéz beszélni a vidáman bodorodó fürtjeikről, a mosolyukról, meg arról, hogy az egész életük, amiből csak fél órát láttam, pontosan olyan, mint a Sáros gazda  napsugárillatú kajszipálinkája, amit a nappaliban ittunk, és amiből  mégsem mertünk kérni még egyszer, nehogy mi is beleszédüljünk valami mesevilágba.
Őket kellene mesébe írni, de legfontosabb mégis az illusztráció volna, meg hogy majd egyszer csibészes fürtű, mosolygós kisfiúkat és kislányokat lehessen rajzolni a Viola szoknyája köré.