Mesék Sáros gazdáról 2.

Teltek múltak az évek, Sáros András járta a földeket, vetett, aratott, főzte a kajszipálinkát, élte az apjától örökölt békés élet mindennapjait. Amikor elmúlt húsz éves, a  faluban egyre-másra kezdtek összesúgni a háta mögött az asszonyok, hogy bizony, bizony, az András is úgy fog járni, mint az apja, ha így folytatja, mert soha meg nem nősül, ha mindig csak a határt járja.
A fiú huszonegyedik születésnapján azonban, a falu nagy meglepetésére, megérkezett Teri, János unokahúga, aki saját bevallása szerint csak egy hétre jött, hogy a Húsvétot együtt ünnepelje unokatestvérével. Aztán hogy, hogy nem, végül kerek hat esztendeig maradt, és addig rágta a fiú fülét, míg az a rákövetkező őszön el nem ment a nagyvárosba tanulni. Teri pedig otthon maradt és gondját viselte a gazdaságnak.
András nem volt városi ember, nemigen találta a helyét a magasra épített házak között, ott is csak a város széli erdőkben és mezőkön érezte magát otthon. Mégis, mert az Isten néha ott rejti el a kincseket, ahol legkevésbé várnánk, egy napon a nagyváros lekövezett utcáit járva találta meg azt a lányt, akit egész addigi életében keresett.
Viola ugyancsak számkivetettként kereste a beton réseiben a tavasz első virágait, hallgatta az énekesek dalait az előadóterem ablakaiból, és várt arra a férfira, aki majd szívesen szed neki vadmézet, ha úgy hozza az élet. Sok beszélgetés nem is esett közöttük, András állítólag odalépett a folyosón ácsorgó Violához, megfogta a kezét és hazavitte. Az esküvő után két héttel Teri elutazott és nem jött többé vendégségbe.
András és Viola onnantól kezdve együtt gazdálkodott nagy szeretetben és békességben az északi határ mellett, míg egy napon az Isten meg nem haragudott az emberekre. Akkor Violának és Sáros gazdának is mennie kellett.
Délre költöztek, a határ mellé, ahol többet sütött a nap, édesebb volt a mező illata, és kedvesebben muzsikáltak a patakok.

(Györgyi, kicsit lassan készül a karácsonyi ajándékod, de látod, előbb-utóbb csak elkészül.)