fotó: s@só_Vasason a Keleti - Mecsekben_2012. február 04. kora délután_azóta annyi esett, hogy nem is látszik ki belőle....
2012. február 4., szombat
hó (tőlem - neked / nektek)....
fotó: s@só_Vasason a Keleti - Mecsekben_2012. február 04. kora délután_azóta annyi esett, hogy nem is látszik ki belőle....
Az intézményesült középszer
Az előbb majdnem azt írtam egy kommentben, hogy már hála az égnek nem látok ki a hó alól, de remélem a főnököm bejáratát is betemette alaposan, így hétfőn nem lesz alkalmam végighallgatni polgári körmondatokban kifejtett véleményét intézményünk szalagavató báljáról. Aztán ott visszafogtam magam. (Én egy hős vagyok.)
Azért néhány gondolat kikívánkozik belőlem, úgyhogy ezeket ide mégiscsak leírom. Ettől aztán semmi sem változik, de legalább nyugodtan alszom.
Ezt a bált ott rendeztük, ahol évek óta szoktuk. Most az előzetes szervezés kisebb fiaskóiról nem szólok, nem is voltam érintett, és, hála az égnek, nem nekem kell levonni az esetleges konzekvenciákat. Én most csak arról a megvalósult és intézményesült középszerről szeretnék néhány szót ejteni, amivel ilyenkor egy vendég szembesül. Hagyomány így is lehet ezt hívni, de hadd higgyem azt, az igénytelenség nem teremt hagyományt, csak ... hát csak valami olyasmit, mint a tegnap este.
A műsornál vagy minél kezdem, mert mindig azt hiszem, ha ugyebár hagyjuk kibontakozni a diákokat, akkor majd utat tör magának a kreativitás, és látunk csodát. Ez minden bizonnyal így is lenne, ha nem a megszokott Egoharcosok állnának mindennek az első sorában, és kényszerítenék saját akaratukat, ízlésüket, értékrendjüket a náluk szerényebb, kevésbé nagypofájú osztálytársakra.
De az iskola a világot tükrözi, az erősebb ego ... na és akkor készül a műsor, ami ha jóindulatú akarnék lenni, akkor annyit mondanék rá, hogy sekélyes, ötlettelen, unalmas. Ha nem ... de nem is érdemes. Szóval hagyományosan (jajj!!! hogy a hagyomány az nem a nincsmásötletünk szinonímája, azt nem tudják)
A: Van egy osztálytánc, amin ha nagyon akarok, végeredményben röhöghetek, mert olyasmiket adnak elő, amihez se testük, se mozgáskultúrájuk, se hallásuk, se ritmusérzékük. És akkor higgyem el még azt is, hogy az a koordinálatlan vékonyka kamasz tulképpen egy szétgyúrt, fekete drogdíler, mellékállásban rapper. A csaj meg, aki az első sorban vonaglik, az meg maga Beyoncé esetleg, nem egy középkategóriás luxuskurvának kinéző tanítvány. Ezek persze a felismerhető kategóriák ugyebár. Ezen felül vannak még a 'nemtudommiezazene aláfestéssel a színpadon valamit csinálók csoportja kockás ingben, de pont ez volt tavaly is' típusú produkcióból kettő.
B: Van minden osztálynak saját magára emlékező műsora, melyben évek óta három ugyanolyan zenére vágnak össze képeket. (Hogy mi kerüljön be, és mi ne, azt, gondolom, megint az Egoharcosok döntik el.) Na itt aztán van nagyon 'ötletes és újszerű' gyerekkori kép- mostani kép párhuzam, osztálykirándulós piázós-cigizős képek, és itt-ott egy-egy smárolós is. És akkor ezt jól végignézi az osztály, meg a vendégek is. A nagyi meg gondolom, különösen örömét leli abban, amikor Pistike seggrészegen vigyorok le a vászonról.
Na ez van, a műsor után szerencsére korrekt nyitótánc, majd ünneplő seregek a parkettre. Mind a tizenkét pár, mondjuk. A lányok fel-, s alá vonulnak a méregdrága selyem nagyestélyikben, de közben a személyiség nem változik, vagyis az összhatás, mint tehénen a gatya. A mellettem eloldalgó öt lányból minimum négy ott a folyosón nyúl bele a ruhába felrángatni a pánt nélküli push-upot, ami szigorúan diszharmonizál színben a ruhával, méretben a mellével. A nagymellű lányok kicsikét vesznek fel, a kismellűek meg nagyot. Majd ha megint lesz osztályom, ne felejtsem el megemlíteni a lányoknak, hogy a push-up és a mellplasztika az nem egészen ugyanaz. Tehát az előbbinél nem játszik, mi a kívánt méret.
Aztán egy-két óra múlva már a vendégség kilencven százaléka unja az egészet, a végzősök az afterpartyra gyúrnak maligánban. (Persze szeszt elvileg nem lehet fogyasztani, csak akkor ugyebár a tanárok meg hogyan ihatnak. Ami egy jogos kérdés, bár engem is csak a jogosítványom épsége tartott vissza, az is igaz, csak tényleg hol jogos ez a diszkrimináció.)
Aztán egyszer csak elhúznak mulatni úgy, ahogyan ők szeretnének, a tanárok közül páran kötelességből adódóan kitartanak és bugyikat meg üres piásüvegeket szednek éjjel egyig.
Nem tudom, ez a semmi, ez az intézményesült középszer mégis ki a fenének kell.
Azért néhány gondolat kikívánkozik belőlem, úgyhogy ezeket ide mégiscsak leírom. Ettől aztán semmi sem változik, de legalább nyugodtan alszom.
Ezt a bált ott rendeztük, ahol évek óta szoktuk. Most az előzetes szervezés kisebb fiaskóiról nem szólok, nem is voltam érintett, és, hála az égnek, nem nekem kell levonni az esetleges konzekvenciákat. Én most csak arról a megvalósult és intézményesült középszerről szeretnék néhány szót ejteni, amivel ilyenkor egy vendég szembesül. Hagyomány így is lehet ezt hívni, de hadd higgyem azt, az igénytelenség nem teremt hagyományt, csak ... hát csak valami olyasmit, mint a tegnap este.
A műsornál vagy minél kezdem, mert mindig azt hiszem, ha ugyebár hagyjuk kibontakozni a diákokat, akkor majd utat tör magának a kreativitás, és látunk csodát. Ez minden bizonnyal így is lenne, ha nem a megszokott Egoharcosok állnának mindennek az első sorában, és kényszerítenék saját akaratukat, ízlésüket, értékrendjüket a náluk szerényebb, kevésbé nagypofájú osztálytársakra.
De az iskola a világot tükrözi, az erősebb ego ... na és akkor készül a műsor, ami ha jóindulatú akarnék lenni, akkor annyit mondanék rá, hogy sekélyes, ötlettelen, unalmas. Ha nem ... de nem is érdemes. Szóval hagyományosan (jajj!!! hogy a hagyomány az nem a nincsmásötletünk szinonímája, azt nem tudják)
A: Van egy osztálytánc, amin ha nagyon akarok, végeredményben röhöghetek, mert olyasmiket adnak elő, amihez se testük, se mozgáskultúrájuk, se hallásuk, se ritmusérzékük. És akkor higgyem el még azt is, hogy az a koordinálatlan vékonyka kamasz tulképpen egy szétgyúrt, fekete drogdíler, mellékállásban rapper. A csaj meg, aki az első sorban vonaglik, az meg maga Beyoncé esetleg, nem egy középkategóriás luxuskurvának kinéző tanítvány. Ezek persze a felismerhető kategóriák ugyebár. Ezen felül vannak még a 'nemtudommiezazene aláfestéssel a színpadon valamit csinálók csoportja kockás ingben, de pont ez volt tavaly is' típusú produkcióból kettő.
B: Van minden osztálynak saját magára emlékező műsora, melyben évek óta három ugyanolyan zenére vágnak össze képeket. (Hogy mi kerüljön be, és mi ne, azt, gondolom, megint az Egoharcosok döntik el.) Na itt aztán van nagyon 'ötletes és újszerű' gyerekkori kép- mostani kép párhuzam, osztálykirándulós piázós-cigizős képek, és itt-ott egy-egy smárolós is. És akkor ezt jól végignézi az osztály, meg a vendégek is. A nagyi meg gondolom, különösen örömét leli abban, amikor Pistike seggrészegen vigyorok le a vászonról.
Na ez van, a műsor után szerencsére korrekt nyitótánc, majd ünneplő seregek a parkettre. Mind a tizenkét pár, mondjuk. A lányok fel-, s alá vonulnak a méregdrága selyem nagyestélyikben, de közben a személyiség nem változik, vagyis az összhatás, mint tehénen a gatya. A mellettem eloldalgó öt lányból minimum négy ott a folyosón nyúl bele a ruhába felrángatni a pánt nélküli push-upot, ami szigorúan diszharmonizál színben a ruhával, méretben a mellével. A nagymellű lányok kicsikét vesznek fel, a kismellűek meg nagyot. Majd ha megint lesz osztályom, ne felejtsem el megemlíteni a lányoknak, hogy a push-up és a mellplasztika az nem egészen ugyanaz. Tehát az előbbinél nem játszik, mi a kívánt méret.
Aztán egy-két óra múlva már a vendégség kilencven százaléka unja az egészet, a végzősök az afterpartyra gyúrnak maligánban. (Persze szeszt elvileg nem lehet fogyasztani, csak akkor ugyebár a tanárok meg hogyan ihatnak. Ami egy jogos kérdés, bár engem is csak a jogosítványom épsége tartott vissza, az is igaz, csak tényleg hol jogos ez a diszkrimináció.)
Aztán egyszer csak elhúznak mulatni úgy, ahogyan ők szeretnének, a tanárok közül páran kötelességből adódóan kitartanak és bugyikat meg üres piásüvegeket szednek éjjel egyig.
Nem tudom, ez a semmi, ez az intézményesült középszer mégis ki a fenének kell.
2012. február 3., péntek
Délvidék
Nos, itt megérkezett a hó eleje. Pár centi, de csúszik a mínusz 12-ben, mint a fene. Kicsit bánom, hogy ma már dolgozom, pláne, hogy Bori még köhög, és így cipelem magammal a munkahelyemre ebben a nagy hidegben.
Kíváncsi vagyok, mekkora lesz a vége. Ha tényleg az amerikai előrejelzési modelleket használják, akkor az elég pontos, mert emlékszem ez volt az egyik meglepetés odakint, hogy szinte percre és inchre pontosan megmondták, hol mennyi fog esni. És tényleg annyi esett és ott. Napokig be voltunk zárva.
Bevásároltunk még tegnap este ezt-azt, ne kelljen boltba csúszkálni hétvégén, ha nem muszáj. Végeredményben amíg áram van, nincs nagy baj. Az meg legyen, mert nálunk teljes az áramdependencia. Addig van fűtés, meg meleg víz, meg meleg étel.
Persze nem kellene ez a nagy hisztéria, meg hogy szibériai tél, hát ott ugye mínusz 60 is lehet, akkor vége lenne itt a világnak. Nem mindig jobb félni. Kellene valami médiaközép, hogy még tisztességesen tájékoztat, de nem fúj fel mindent elefánt méretűre.
Azt számolgattam, mennyi az a 35+ centi, amit az Időkép ígérget ide. Jó sok, de a szél a nagyobb baj, mert akkor az összehordja. Azért nem fogok sírni, ha hétfőn nem kell menni, mert az Emmától örökölt filmekből eddig nullát néztem meg. Nem is tudom, mi a fenét csináltam itthon ebben a négy napban.
Na emlékezésképpen itt vannak a két évvel ezelőtti képek 2010 február elejéről. Meglátjuk, lesz-e egy párhuzamos sorozat itthonról. Gépet mindenesetre viszek.
Kíváncsi vagyok, mekkora lesz a vége. Ha tényleg az amerikai előrejelzési modelleket használják, akkor az elég pontos, mert emlékszem ez volt az egyik meglepetés odakint, hogy szinte percre és inchre pontosan megmondták, hol mennyi fog esni. És tényleg annyi esett és ott. Napokig be voltunk zárva.
Bevásároltunk még tegnap este ezt-azt, ne kelljen boltba csúszkálni hétvégén, ha nem muszáj. Végeredményben amíg áram van, nincs nagy baj. Az meg legyen, mert nálunk teljes az áramdependencia. Addig van fűtés, meg meleg víz, meg meleg étel.
Persze nem kellene ez a nagy hisztéria, meg hogy szibériai tél, hát ott ugye mínusz 60 is lehet, akkor vége lenne itt a világnak. Nem mindig jobb félni. Kellene valami médiaközép, hogy még tisztességesen tájékoztat, de nem fúj fel mindent elefánt méretűre.
Azt számolgattam, mennyi az a 35+ centi, amit az Időkép ígérget ide. Jó sok, de a szél a nagyobb baj, mert akkor az összehordja. Azért nem fogok sírni, ha hétfőn nem kell menni, mert az Emmától örökölt filmekből eddig nullát néztem meg. Nem is tudom, mi a fenét csináltam itthon ebben a négy napban.
Na emlékezésképpen itt vannak a két évvel ezelőtti képek 2010 február elejéről. Meglátjuk, lesz-e egy párhuzamos sorozat itthonról. Gépet mindenesetre viszek.
2012. február 2., csütörtök
Mindenki függ valamitől
Azt olvastam a végre letudott Zacher könyvben, amit én már elég régóta így gondolok, hogy nincs olyan, hogy valaki egyszer függő, aztán meggyógyul, és akkor már nem. Ilyesmi egyszerűen nem létezik. Aki kábítószerfüggő, alkoholfüggő, szerencsejáték-függő stb., az egész életére függő marad, legfeljebb örök hátralévő életében absztinens.
A függést tehát nem lehet gyógyítani, mondja a doktor, és azt látom, hogy abszolút igaza van. Persze, mondom gyorsan, függőn nem az egyszeri szerhasználót, alkalmanként lerészegedőt, kétszázat az automatába dobálót értjük. A függő, ha bármennyi absztinencia után szerhez nyúl, fél nap alatt ott tart, ahol X ideje abbahagyta.
Azt hiszem, a függés az egy pszichés viselkedési minta tulajdonképpen, ami szerves része a személyiségnek. Vannak függő típusok, és olyanok, akik nem. Nyilván ezt alakítja a környezet, leginkább talán nagyon kora gyerekkorban.
Ez persze nem jelenti, hogy a függő személyiség feltétlenül függővé válik. Vagy pontosabban, nem azt jelenti, hogy a függése valami társadalmilag is káros függéssé alakul. Én például tudom magamról, hogy függő személyiség vagyok, ezért világ életemben oda kellett figyelnem arra, hogy ne legyek rabja olyan dolgoknak, amikkel másoknak árthatok. Maradok az önsorsrontó függéseknél.
Egyébként szülőként elképedéssel olvastam a könyvben az új szintetikus szerekről, és megerősödött bennem, amit ugyancsak régóta gondolok erről az egész drogkérdésről, mégpedig, hogy egyetlen 'ellenszer' van, ha az ember érdemben foglalkozik a gyerekével. Ha beszélget vele, ha tudja, mi jár a fejében. (Na nyilván ez nem azt jelenti, hogy 'Akkor ülj le fiam/lányom, most megmondom neked az élet nagy igazságait.')
Tegnap, Dani tizenhetedik születésnapján a könyv apropóján erről is beszélgettünk, és megdöbbentően képben vannak mindenféle szerrel kapcsolatban (már hogy a két kamasz). Érdekes, hogy miért éppen Dani örökölt a legtöbbet az én családomból valahogyan áthúzódó függőségekből. Lehet ennek valami genetikai oka. Utána kellene olvasni egyszer.
Zacher Gábor szerint egyébként az egyetlen hasznos dolog, amit muszáj lenne megtanítani ma a fiataloknak, az az, hogyan kell újraéleszteni valakit. Nem túl vidám.
A függést tehát nem lehet gyógyítani, mondja a doktor, és azt látom, hogy abszolút igaza van. Persze, mondom gyorsan, függőn nem az egyszeri szerhasználót, alkalmanként lerészegedőt, kétszázat az automatába dobálót értjük. A függő, ha bármennyi absztinencia után szerhez nyúl, fél nap alatt ott tart, ahol X ideje abbahagyta.
Azt hiszem, a függés az egy pszichés viselkedési minta tulajdonképpen, ami szerves része a személyiségnek. Vannak függő típusok, és olyanok, akik nem. Nyilván ezt alakítja a környezet, leginkább talán nagyon kora gyerekkorban.
Ez persze nem jelenti, hogy a függő személyiség feltétlenül függővé válik. Vagy pontosabban, nem azt jelenti, hogy a függése valami társadalmilag is káros függéssé alakul. Én például tudom magamról, hogy függő személyiség vagyok, ezért világ életemben oda kellett figyelnem arra, hogy ne legyek rabja olyan dolgoknak, amikkel másoknak árthatok. Maradok az önsorsrontó függéseknél.
Egyébként szülőként elképedéssel olvastam a könyvben az új szintetikus szerekről, és megerősödött bennem, amit ugyancsak régóta gondolok erről az egész drogkérdésről, mégpedig, hogy egyetlen 'ellenszer' van, ha az ember érdemben foglalkozik a gyerekével. Ha beszélget vele, ha tudja, mi jár a fejében. (Na nyilván ez nem azt jelenti, hogy 'Akkor ülj le fiam/lányom, most megmondom neked az élet nagy igazságait.')
Tegnap, Dani tizenhetedik születésnapján a könyv apropóján erről is beszélgettünk, és megdöbbentően képben vannak mindenféle szerrel kapcsolatban (már hogy a két kamasz). Érdekes, hogy miért éppen Dani örökölt a legtöbbet az én családomból valahogyan áthúzódó függőségekből. Lehet ennek valami genetikai oka. Utána kellene olvasni egyszer.
Zacher Gábor szerint egyébként az egyetlen hasznos dolog, amit muszáj lenne megtanítani ma a fiataloknak, az az, hogyan kell újraéleszteni valakit. Nem túl vidám.
2012. február 1., szerda
Arról, hogy mit lehet, és mit nem
A dolog, azt hiszem, mindjárt az elején zavarossá vált, mégpedig azért, mert a blog mint olyan, nem takar műfaji megjelölést. Ha a nevéből indulunk ki, akkor mégiscsak egyfajta naplónak kellene lennie, de a gyakorlat ezt mindjárt az elején zárójelbe tette.
Érthető, az internet közterére engedett privát naplók millióinak túl sok pozitív hozadéka nem is lehet. Hogy a fenébe érdekelne minden szomszédom kibertérbe hányt véleménye a világról, amikor örülök, ha a sajátomat kihámozom a mindennapok mocsarából.
Talán ebből a pillanatok alatt kialakuló túltermelési válságból született az igény, hogy mégiscsak legyenek valami kategóriák. Legyenek témablogok, legyenek közéletiek, újságszerűek, irodalmiak, hobbiblogok, sportblogok, viccblogok, fotóblogok, blogok a blogokról, meg az ördög tudja, mi még.
Az ember rendszerezni vágyik, elveket akar, tiszta kategóriákat, nem összevisszaságot.
Az ember általában. Ha létezik egyáltalán ilyen.
A klasszikus blog, a napló, a web log, szilánkjaira töri az életet, a szilánkokban visszatükröződő világ pedig árulkodó ugyan, de nem teljes. Mutat valamit az íróról, de nem mutat meg mindent, és ez így van jól.
Sok dolgot lehet egy blogon írni, de igen keveset tanácsos, mert minden leírt szó hatással van a világ alakulására. Aki ezt nem tanulja meg időben, rosszul jár.
Lénárdnak igaza van. Az emberi viszonyok az adagoláson múlnak. A túl sok mindig nagyobb probléma, mint a túl kevés. A minden mennyiségben fogyasztható ember pedig még nem született meg.
2012. január 31., kedd
Pulóverekről
Narancssárga volt, pamut és túl nagy rám. A nyaka talán kerek. Vagy maximum az a fajta szűk V-kivágású, amiben a vé már születésekor funkcióját veszíti.
Az ujját fel kellett tűrni, kettőt, talán hármat is, hát magas volt, nagyon magas, és izmos is, volt benne valami állatszerűen egyszerű: kalória, mozgás, fáradtság, alvás. A szép emberek egyszerű élete. Egy órája ültem a fotelben és néztem ahogy alszik, nagyon hosszú láb, nagyon csontos térd, hibátlanul izmos hasfal. Szőke. Nem is az esetem.
A pulóver nekem combközépig ért, még a kabátomból is kilógott, de amikor felvettem, ez nem tűnt fel. Reggel volt, fáztam, az esti ruha meg nemigen illett volna a közel-keleti vallások kurzusreggeléhez. Ő adta rám, olyan gyengéd, de semmitmondó mozdulattal, mintha a gyerekét öltöztetné. Aztán visszafeküdt aludni.
Ré istennél tartottunk, amikor a pulóverből felkúszott az izzadt férfitest illata. Ugyanaz a megmagyarázhatatlanul vonzó keverék, a tesztoszteroné és az izzadtságé, mint amit a kis elektromos vonaton éreztem néhány héttel korábban. Egy szavát sem értettem. Gesztikulált és magyarázott. Amikor kivettem a fülemből a fülhallgatót, és mondtam, hogy akkor tessék, most mondja, amit akar, elnevette magát. Aztán leszálltam. Hiába. Nem tetszenek a túlmozgásos, szőke fiúk.
Délután futottunk össze a postánál, a sarkon. Kicsit bizonytalannak tűnt, mert talán neki sem voltak esetei soha a nagyszájú, szőke lányok. Nem tudom. Aztán valahogy feltűnt neki a pulóver, és magához ölelt, de már nem azzal a semmitmondó mozdulattal, mint reggel, hanem a megbonthatatlan összetartozáséval.
Attól kezdve minden reggel mellette ébredtem, bár erre egyikünk sem talált semmiféle logikus magyarázatot. A pulóvert egy hónapig hordtam, és hiába mostam ki, az illata mindig benne maradt. Mielőtt utolsó reggel kivitt a vasútállomásra, levettem, és összehajtogatva a polcára tettem. Szerette volna, ha megtartom, de nem lehetett. Túl nagy volt rám.
Orwell HD-ben
Ha egyszer valaki pisztolyt szegezne a homlokomhoz, és mindenképpen meg kellene neki mondanom, mi A Film számomra, egészen biztosan Terry Gilliam 1985-ös Brazilját mondanám.
Ha jól emlékszem, 86 környékén láttam először a filmet a Huszárikban, és hiába telt el több, mint huszonöt év, semmit nem fakult a film az emlékeimben. A gyakorlatban persze sajnos sokat, mert bár már láttam azóta többször is, szinte nézhetetlen minőségben jutottam csak hozzá egészen múlt hétig, amikor sikerült megszereznem HD minőségben. (Isten áldja a filmes érdeklődéssel bíró tanítványokat.)
Most mondhatjuk persze, hogy annyira mindegy a kópia minősége egy nagy klasszikus film esetén, de ez egyáltalán nem igaz. Sőt. A Brazil esetében pedig ez pláne nem igaz, mert Gilliam képi világa még mai szemmel is lélegzetelállító, és hiába szoktunk hozzá a számítógépes grafika csodáihoz, ennek a 85-ben készült filmnek alig akad mai versenytársa látványban.
Hihetetlen, a kor adottságaihoz mérve pedig szint elképzelhetetlen, profizmussal készültek a jelenetek. Nem csoda, hogy a Brit Filmakadémia díjai közül a legjobb technikai megoldásért járót söpörhette be a film.
Azért a legeket a Brazil esetében nem pusztán a képi megjelenítés miatt kell említenünk. Lehet, hogy elfogult vagyok, de a Brazil a filmre vitt negatív utópiák legjobbja. Orwell filmvásznon, tökéletes minőségben. Bár a film nem a regény adaptációja, a forgatókönyv eredeti (Terry Gilliam, Charles McKeown és Tom Stoppard munkája), tökéletesen hozza azt a világot, amit Orwell is megjósol, és aminek sajnos ennyi év távlatából még több a napi aktualitása, mint a film bemutatásakor.
Egy bürokráciára épülő, az ember szabad döntéseiben ellenséget látó, túlautomatizált jövő-jelent élük át a filmben, ahol a rendszer (mind politikai-államszervezeti, mind technikai értelemben) nyikorogva, de megkerülhetetlen kényszerrel és erőszakkal érvényesíti működését. Ezzel a rendszerrel szemben nincs esélye semminek és senkinek, talán csak a civil ellenállás egyetlen formájának, az álmoknak, amikbe azonban még úgy is, hogy álmodni azért minden rendszerben szabad volt, szükségszerűen belehal az ember.
Magáról a cselekményről nem szeretnék most írni, abban bízom, lesz, aki megnézi, mert érdemes. Arra azonban ügyeljünk, hogy az eredeti 142 perces rendezői változatot szerezzük be, mert ebből a filmből is készült egy rövidebb, happy endingesre kényszervágott verzió az amerikai stúdió miatt. Amerikában ez a megvágott, boldog befejezésű változat került bemutatásra. (Jó, valahol érthető, 12 millió dollárt fektettek be, amit aztán soha nem láttak viszont.)
A rendező eredeti szándéka szerint készült vágás ennél jóval életszerűbb, sötétebb és kilátástalanabb, de kétségtelenül ez az egyetlen elképzelhető befejezése ennek a filmnek.
Aki a Brazilt megnézi, egy szép, új világot néz majd, amelyben legnagyobb meglepetésére saját világára, 2012 Magyarországára ismer rá. Kényelmetlensége ellenére is kihagyhatatlan filmremek, és (szégyen ránk nézve is, de) örök klasszikus, amely nem véletlenül nyerte meg az összes nagy díjat Los Angelesben, és nem véletlenül nem nyert egyetlen Oscart sem.
Ha jól emlékszem, 86 környékén láttam először a filmet a Huszárikban, és hiába telt el több, mint huszonöt év, semmit nem fakult a film az emlékeimben. A gyakorlatban persze sajnos sokat, mert bár már láttam azóta többször is, szinte nézhetetlen minőségben jutottam csak hozzá egészen múlt hétig, amikor sikerült megszereznem HD minőségben. (Isten áldja a filmes érdeklődéssel bíró tanítványokat.)
Most mondhatjuk persze, hogy annyira mindegy a kópia minősége egy nagy klasszikus film esetén, de ez egyáltalán nem igaz. Sőt. A Brazil esetében pedig ez pláne nem igaz, mert Gilliam képi világa még mai szemmel is lélegzetelállító, és hiába szoktunk hozzá a számítógépes grafika csodáihoz, ennek a 85-ben készült filmnek alig akad mai versenytársa látványban.
Hihetetlen, a kor adottságaihoz mérve pedig szint elképzelhetetlen, profizmussal készültek a jelenetek. Nem csoda, hogy a Brit Filmakadémia díjai közül a legjobb technikai megoldásért járót söpörhette be a film.
Azért a legeket a Brazil esetében nem pusztán a képi megjelenítés miatt kell említenünk. Lehet, hogy elfogult vagyok, de a Brazil a filmre vitt negatív utópiák legjobbja. Orwell filmvásznon, tökéletes minőségben. Bár a film nem a regény adaptációja, a forgatókönyv eredeti (Terry Gilliam, Charles McKeown és Tom Stoppard munkája), tökéletesen hozza azt a világot, amit Orwell is megjósol, és aminek sajnos ennyi év távlatából még több a napi aktualitása, mint a film bemutatásakor.
Egy bürokráciára épülő, az ember szabad döntéseiben ellenséget látó, túlautomatizált jövő-jelent élük át a filmben, ahol a rendszer (mind politikai-államszervezeti, mind technikai értelemben) nyikorogva, de megkerülhetetlen kényszerrel és erőszakkal érvényesíti működését. Ezzel a rendszerrel szemben nincs esélye semminek és senkinek, talán csak a civil ellenállás egyetlen formájának, az álmoknak, amikbe azonban még úgy is, hogy álmodni azért minden rendszerben szabad volt, szükségszerűen belehal az ember.
Magáról a cselekményről nem szeretnék most írni, abban bízom, lesz, aki megnézi, mert érdemes. Arra azonban ügyeljünk, hogy az eredeti 142 perces rendezői változatot szerezzük be, mert ebből a filmből is készült egy rövidebb, happy endingesre kényszervágott verzió az amerikai stúdió miatt. Amerikában ez a megvágott, boldog befejezésű változat került bemutatásra. (Jó, valahol érthető, 12 millió dollárt fektettek be, amit aztán soha nem láttak viszont.)
A rendező eredeti szándéka szerint készült vágás ennél jóval életszerűbb, sötétebb és kilátástalanabb, de kétségtelenül ez az egyetlen elképzelhető befejezése ennek a filmnek.
Aki a Brazilt megnézi, egy szép, új világot néz majd, amelyben legnagyobb meglepetésére saját világára, 2012 Magyarországára ismer rá. Kényelmetlensége ellenére is kihagyhatatlan filmremek, és (szégyen ránk nézve is, de) örök klasszikus, amely nem véletlenül nyerte meg az összes nagy díjat Los Angelesben, és nem véletlenül nem nyert egyetlen Oscart sem.
2012. január 30., hétfő
Alliterálhatna
Hiábavaló hétfő hajnalnak lehetne írni, de nem hangzik jól. Áthúzódó hányinger-fejfájás és hideggyűlölet. Heti kezdés.
A tegnap estét Emmával töltöttem. Azt hiszem, valami olyan korszakomat élem, hogy nem szabad inni, nem is tudok, vagyhát technikailag igen, de nem tesz jót, vagyhát lazításilag igen, csak nem kellene egy pohárnál többet, mert azonnal véráramba szívódik. Lehet, hogy nincs májam? Innen lehet ez a ma reggeli áthúzódás.
A beszélgetés jó volt, gyémántos persze, igaz, visszanéztünk csak, nem előre. Az elmúlt napokban amúgy is csak a határidőnapló mutat előre. Van olyan, hogy időválság???
A hétfő is bizonytalan. Bori tegnap este köhögni kezdett. Torokszorító hirtelenvírusa van. Még elmúlhat mire felébred. Eszter hányt. Utóbbi nyilván azért, mert tegnap teletetováltatta a gerincvonalát körökkel. Na jó, nem tele. Öt van. Vagy négy. Az ember végtére is hiába beszél. Aztán meghal.
Arról, ami marad, itt: VilagMa.
A tegnap estét Emmával töltöttem. Azt hiszem, valami olyan korszakomat élem, hogy nem szabad inni, nem is tudok, vagyhát technikailag igen, de nem tesz jót, vagyhát lazításilag igen, csak nem kellene egy pohárnál többet, mert azonnal véráramba szívódik. Lehet, hogy nincs májam? Innen lehet ez a ma reggeli áthúzódás.
A beszélgetés jó volt, gyémántos persze, igaz, visszanéztünk csak, nem előre. Az elmúlt napokban amúgy is csak a határidőnapló mutat előre. Van olyan, hogy időválság???
A hétfő is bizonytalan. Bori tegnap este köhögni kezdett. Torokszorító hirtelenvírusa van. Még elmúlhat mire felébred. Eszter hányt. Utóbbi nyilván azért, mert tegnap teletetováltatta a gerincvonalát körökkel. Na jó, nem tele. Öt van. Vagy négy. Az ember végtére is hiába beszél. Aztán meghal.
Arról, ami marad, itt: VilagMa.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)