Pedagógushétfő

A hétfők ... Tegnap olvastam, hogy Felkelni, Túlélni, Lefeküdni. Annyira ilyenek a hétfőim mostanában. (Meg a keddjeim, meg a szerdáim...)
Tegnap Dani osztályozóvizsgája vett ki az észből, miután annyit sikerült kinyomozni a féléves négyeséről, hogy valahogyan a tizedikes tanév anyagára négyes osztályzatot kapott. Hogy emlékeink szerint mindösszesen egyszer vizsgázott, amire a tanár azt mondta neki szóban, hogy ötös, az mindegy, azóta már le is érettségizett. Az osztályfőnöke annyit mondott a telefonban, talán félreértett valamit Dani, mert náluk spanyolul a próba az vizsgát jelent. Hogy ehhez egy olasz anyanyelvű angoltanárnak mi köze lehet, nem nagyon értem.
Mindenesetre kértem, hogy keressék elő a vizsgajegyzőkönyvet, bemegyek, megnézem. Hogy tudok-e tenni bármit, nem nagyon hiszem. Ha a kormányhivatalhoz fordulok, és igazam van, nem jól vizsgáztattak, akkor eljárás indul az iskola ellen, elmarasztalják az igazgatót és az érettségi elnököt, Daninak újra kell vizsgáznia stb. Jó kis csapda. Ha igazam van, mindenkit megbüntetnek. Persze nyilván ez lenne a helyes, csak éppen a gyerek szívná meg alaposan, hiszen ő még évekig ebbe az iskolába fog járni.
Mindeközben Eszterék osztálya január huszonharmadikán sem kapott bizonyítványt. Most akkor ezzel is mit lehet kezdeni. Én mondjam az igazgatójának, hogy törvényt sértett???
Mindig a törvény betartása az egyszerűbb hosszú távon. Hiába morog az ember, hogy adminisztrálni kell rendesen, be kell tartani a határnapokat, a gyereknek biztosítani kell minden törvénybe foglalt jogát, mert ha egyszer valaki vizsgálódni kezd, akkor egy csomó rossz következménye lesz ezeknek az apróságnak tűnő dolgoknak.
Ja, és ha szülőként szólsz, majd megnézheted magadnak a gyerek jegyeit, ha kollégaként, menj a francba, majd pont egy másik iskolából jövő mondja meg, mi a tuti, ha meg elnökként, akkor 'nem vagy elegáns' (értsd egy kötözködő HP). Jó kis dilemma.
A napom a saját intézményben varázslatosan telt különben. Bridge sokáig titkolta az értekezlet értékelő szempontjai, de valaki tök véletlenül rátalált a szerver eldugott csücskében. Most majd azt használjuk, annak ellenére, hogy B két hete megígérte, elküldi e-mailben, és azóta sem szólt egy szót sem. Magad uram. Majd telepatikus oklevelet is kapunk év végén.
Ehhez tegyünk hozzá egy órát nap végén a betűfelismerő csoporttal, egy szülői értekezletet Borinál, és egy esti 'merttisemmitsem-tudtokelintézninormálisangratulálok' bátorító kirohanást, amit az egész vizsgamizériával kapcsolatban Zé úrnak sikerült megosztania Danival meg velem. Ezek után Dani este tízkor még szétszerelte az ágyát, és levitte a garázsba. Most a földön alszik. (Matracon persze.)
Minden nap öröm tanárnak lenni, de a hétfők kétségtelenül valami különleges bájjal bírnak. Vagy csak most ért ide a mágneses vihar.
Bátorító zene legyen. Nomen est omen.

Társasági élet

Van ez a szigorú kép a mindennapokban, ami másokban él rólam, és amit akaratlanul is táplálok. Furcsa, mert mindig laza embernek gondolom magam, meg közvetlennek, de aztán időnként kiderül, hogy odakintről más látszik, mint idebentről. Emiatt meglepetéseket okozom embereknek.
(Pedig VM szokta mondani, hogy tessék mosolyogni, ha viccel az ember, és bár igaza van, úgy tűnik, mégsem mindig sikerül a megfelelő szituációhoz a megfelelő arcjátékot mellékelnem.)
Ez most azért jutott eszembe különben, mert tegnap délután sokat nevettem hangosan, és mivel ez nekem is feltűnt, arra gondolok, nyilván más napokon nem nevetek ilyen felszabadultan. Baj ez.
Az iskolai mindennapjaink kevéssé szólnak a gondtalan kacagásról, ez igaz, de most, hogy megint megtapasztaltam, eszembe jutott, mennyire hiányzik. Pedig csak négyen boroztunk tegnap délután, nem az egész tantestület, még csak nem is az a tizenkét ember, aki annak idején annyi hétvégét áldozott az együttlétre, a tanulásra és a közös munka megtapasztalására.
Öt év alatt oda jutottam, hogy bezárkóztam. Nem magamba, egy másik közösségbe, egy másik világba. Mindenre és mindenkire nem jut idő, mondom magamnak, amikor kifogásokat keresek, amikor nincs türelmem halkan kopogtatni egy ajtón, amit sosem nyitnak ki csak résnyire. És nekem sincs türelmem nyitott ajtó mellett élni minden napomat. Marhaság.
Beszélgettünk tegnap. Szerettük egymást tegnap. Nevettünk együtt, ahogy talán öt éve nem. és hagyta magát szeretni az a barátnőnk is, aki önmaga csukott ajtaja mögött éli a mindennapjait. Én meg szégyelltem magam, hogy hagyom magam lerázni, hagyom magam nem kérdezni, hagyom magam nem átölelni a vállát a mindennapokban.
Arra gondolok, januártól rendszeresen sétálok vele. Megpróbálom, mert szeretem, ha nevet. És én is szeretek nevetni. De ezt társaságban kell.
VM mondta a telefonban néhány napja, hogy óriási meglepetés voltam egy munkatársunknak, aki pár hete kikötözött a kistanáriba. (Neki közelebbi barátnője, beszélgettek, akkor mesélte neki.) Azon lepődött meg, hogy sosem gondolta, bennem ennyi szeretet van az emberek iránt.
Mondjuk, egyrészt nem mindenki iránt, szóval a szentté avatás nem játszik mostanában, másrészt meg hajjaj. Ezek szerint mizantróp benyomását keltő filantróp vagyok. Nem valami biztató.
De talán ez lesz a fogadalom 2012-re. Több nevetés, több világosan kommunikált szeretet, több emberekkel töltött idő, több ölelés, több beszélgetés. Tessék nekem drukkolni.

Közben majdnem elfelejtettem szólni, hogy Sharon Jones énekel a lejátszón. Tessék hallgatni.