Társasági élet

Van ez a szigorú kép a mindennapokban, ami másokban él rólam, és amit akaratlanul is táplálok. Furcsa, mert mindig laza embernek gondolom magam, meg közvetlennek, de aztán időnként kiderül, hogy odakintről más látszik, mint idebentről. Emiatt meglepetéseket okozom embereknek.
(Pedig VM szokta mondani, hogy tessék mosolyogni, ha viccel az ember, és bár igaza van, úgy tűnik, mégsem mindig sikerül a megfelelő szituációhoz a megfelelő arcjátékot mellékelnem.)
Ez most azért jutott eszembe különben, mert tegnap délután sokat nevettem hangosan, és mivel ez nekem is feltűnt, arra gondolok, nyilván más napokon nem nevetek ilyen felszabadultan. Baj ez.
Az iskolai mindennapjaink kevéssé szólnak a gondtalan kacagásról, ez igaz, de most, hogy megint megtapasztaltam, eszembe jutott, mennyire hiányzik. Pedig csak négyen boroztunk tegnap délután, nem az egész tantestület, még csak nem is az a tizenkét ember, aki annak idején annyi hétvégét áldozott az együttlétre, a tanulásra és a közös munka megtapasztalására.
Öt év alatt oda jutottam, hogy bezárkóztam. Nem magamba, egy másik közösségbe, egy másik világba. Mindenre és mindenkire nem jut idő, mondom magamnak, amikor kifogásokat keresek, amikor nincs türelmem halkan kopogtatni egy ajtón, amit sosem nyitnak ki csak résnyire. És nekem sincs türelmem nyitott ajtó mellett élni minden napomat. Marhaság.
Beszélgettünk tegnap. Szerettük egymást tegnap. Nevettünk együtt, ahogy talán öt éve nem. és hagyta magát szeretni az a barátnőnk is, aki önmaga csukott ajtaja mögött éli a mindennapjait. Én meg szégyelltem magam, hogy hagyom magam lerázni, hagyom magam nem kérdezni, hagyom magam nem átölelni a vállát a mindennapokban.
Arra gondolok, januártól rendszeresen sétálok vele. Megpróbálom, mert szeretem, ha nevet. És én is szeretek nevetni. De ezt társaságban kell.
VM mondta a telefonban néhány napja, hogy óriási meglepetés voltam egy munkatársunknak, aki pár hete kikötözött a kistanáriba. (Neki közelebbi barátnője, beszélgettek, akkor mesélte neki.) Azon lepődött meg, hogy sosem gondolta, bennem ennyi szeretet van az emberek iránt.
Mondjuk, egyrészt nem mindenki iránt, szóval a szentté avatás nem játszik mostanában, másrészt meg hajjaj. Ezek szerint mizantróp benyomását keltő filantróp vagyok. Nem valami biztató.
De talán ez lesz a fogadalom 2012-re. Több nevetés, több világosan kommunikált szeretet, több emberekkel töltött idő, több ölelés, több beszélgetés. Tessék nekem drukkolni.

Közben majdnem elfelejtettem szólni, hogy Sharon Jones énekel a lejátszón. Tessék hallgatni.