Minőségi filmek vasaláshoz 7 - A fűszeres, a fia meg Provence

Hiába a karácsony ugyebár, az élet nem áll meg. Bármennyire is türtőztettem magam a mosás terén, vasalni tegnap délután már kifejezetten jól is esett, a sógorom jóvoltából pedig kerekedett hozzá egy, nos, nem is tudom, milyen film. Francia leginkább.
A magyarul A Provence-i fűszeres címre keresztelt film igazából igen messze van a Toszkána-Provence-Mennyország PR háromszögétől, és nyilván a magyar mozibevételek (??) okán fordítódott át ilyen módon a francia A fűszeres fia címből. Hogy ez adott esetben a mozijegyek számában vajon mit jelentett, arról nincs fogalmam.
Maga a történet különben igen egyszerűcske, olyannyira, hogy a film első húsz perce után úgy éreztem, nem fogom én ezt végignézni, annyira nem mond semmit. Még Nicolas Cazalé kigyúrt felsőteste sem tudta elvonni a figyelmemet az általa megformált fiú, Antoine, szenvelgéséről, fordulatnak pedig se híre, se hamva nem volt. Minden folyt a maga vidékies változatlanságában.
Aztán valahogy ezen a szinte dokumentumhűen ábrázolt vidéken megesik az ember szíve. Megesik a szíve, mert hirtelen ismerőssé lesz a világ. Már nem Provence-ban van, csak egy helyen, ahol emberek élnek. Az első harminc-negyven perc után pedig sóhajtva ugyan, de végképp letesz arról, hogy itt (a filmben, a vidéken, a magyar kisvárosban, az ő életében) bármi nagyszabású dolog történjen.
Az élet mindennapiságában rejlő drámát adja vissza a rendező Éric Guirado, és meg nem mondom, hogyan, de jól sikerül neki. Ha kellőképpen türelmesek vagyunk, a semmiből valami kerekedik, éppen úgy, ahogy a saját életünkben is.
Érdekes film. Gondolkodni tanít. Meg arra, vannak az életben olyan pillanatok, amikor a körülmények nem alkalmasak nagy döntések meghozatalára, egyszerűen csak minden nap tenni kell a dolgunkat, nem lázadozni, mert a végén majd a helyére kerül minden és mindenki valami tervnek megfelelően, és a sok hiábavalónak tűnő mozdulat egyszer csak értelmet nyer. Hogy ez egyelőre nem látszik, sőt? Igen. Ez így igaz. Nagyon türelmesnek kell lenni.
Nehéz megmagyarázni miért, de Salamon Pál A Sorel-ház című regénye jutott eszembe a filmről. Hogy ki kell várni a sors ívét.
A filmet elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a francia filmeket, és akikben van hajlam a türelemre. Persze nem csak a filmhez, az élethez is türelem kell, gyakorolni pedig sosem késő.

(Bocsánat, de ide csak francia nyelvű trailert találtam.)