Menedék

A menedék az mindenkinek más. Nem a menekülés része a legfontosabb, hanem a nyugodtság része, a békében hagyás része. Lengyeltóti menedék. Egy hely, ami békén őrzi azt az időtlenséget, azt a csendet, ami az élet megőrzéséhez elengedhetetlen.

A terasz messze van mindattól, ami a hétköznapjaink zaját generálja. Messze van a munkától, a családtól, a mindennapoktól. Ez a legfőbb értéke.

Kicsit szomorú volt összepakolni mindent, leszedni a falakról a képeket, bedobozolni a könyveket, de ezért mentünk, ez volt a bevállalt 'munka' része ennek a hétvégének. Nem örökre pakoltunk össze szerencsére, csak a festő kedvéért, mégis egy-két percig mindhárman megéreztük talán, milyen lesz majd egyszer, ha majd talán nem is túl sokára, eljön az a szomorú nap is.

Azért nem kell megsajnálni minket, ez a munkás hétvége is csak úgy tud zajlani, mint a mi közös hétvégéink, amolyan West-Balkán stílben, értsd: két gin-tonik/óra/ egy polc lepakolása. Nem az a lélekölő tempó, na.

Pakolni persze csak szombat este kezdtünk, nehogy már elsiessük ezt a dolgot. Most ha ilyen naplószerűen gondolnám a beszámolót, bajban lennék, mert őszintén szólva, a péntek estéről nem sok emlékem van. Az biztos, hogy egy kicsit kénytelenek voltunk pálinkázni, mert mégis mit igyon az ember a pirítósra kent rusztikus padlizsánkrémhez ugye? És az is biztos, hogy tízkor már aludtunk. Mi még fáradtnak is szeretünk együtt lenni.

Szombat reggel aztán megvolt a kötelező piacgyakorlat, és bár volt bennünk némi kis csalódottság, mert se a kenyérlángosos nem volt még kint, se piroshusit nem sikerült vennünk, azért a többi kötelező elem szépen megvolt: vettünk egy csomó virágot, beültünk Zitához a Mentholba, sétáltunk Fonyódligeten, sőt, még intéztünk a villamosboltban egy FT skálán 8-as szenzoros baszatot is, ami tennivalóként most kivételesen került fel a listára, mert a kisházra szerelt baszat elromlott. Szép, napsütéses délelőttel és kellemes meleggel álltak mellénk az égiek ezen a szombaton, de olyannyira, hogy végül kiültünk a Torony teraszára, és pólóban ettük a tojásos nokedlit salátával. 

Amikor estefelé hazaértünk (haza mondom, mert a szívünk egy része itt lakik, ebben az öreg vályogházban), a lufivá dagadt hasú Kormi már alig bírt magával. Türelmetlenek voltak a hasában az új kiscicák. Már annyira fel van dagadva szegény, hogy nem voltunk benne biztosak, nem kell-e hétvégén bábát is játszanunk. (Még ma is úgy ugrált amikor meglátott minket, mink egy kenguru, és istenemre mondom, sikongatott is hozzá.)

A szombat esténk a gin-tonikok után energikus pakolászással és csavaros fűzágak hámozásával telt, persze előbb meg kellett vacsorázni; az ember ne igyon üres gyomorra. Az otthoni menü remben sült krumpli volt lila hagymával, olivával, ruccolával, füstölt combbal és egy kis szalonnával (csak a nyomelemek miatt). Végül aztán, ahogy lenni szokott, éjfél és hajnali egy között a pasikra terelődött a szó (feszes fenék, miegymás), de ezt témát még ma reggel is folytatni voltunk kénytelenek. Jellemző. Miről beszélget három nő, ha nem a férfiakról...

Jó, hogy van menedékünk. Persze már nem Lengyeltóti az, nem is a ház, hanem mi magunk vagyunk azok egymásnak. Istentől való kegyelemben Virágvasárnapra. Meg más napokra.

(Lesznek ám képek is hamarosan.)

Utazni jó

Nem. Most nem az ismeretlen varázsáról, a kaland csábításáról beszélek, mert évente legalább háromszor úgy utazom, hogy azt gondolom, minden szegletét ismerem már a helynek, ahová megyünk. Ismerem a tavaszi, meg a nyári hangulatát, az őszt, a kibomló rügyeket, a pipacsmezőt a határban, a csípős hajnalokat, az őszirózsaárust a piac sarkában, a pirosló szömörcét a kert oldalában. Ismerem minden borúját, minden csalóka napsütését, minden csontig hatoló szelét a parton.

Aztán dehogy.

Egyszer valaki azt mondta nekem, az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember mindig ugyanoda járjon vissza nyaralni. Én meg azt gondolom, mindegy. Tulajdonképpen mindegy hova megy az ember, amíg örömét leli az utazásban.

Nem akarom kiszámolni, hányadik ősz ez, amikor Isten és a családjaink kegyelméből megadatik, hogy együtt tölthetünk egy hétvégét hármasban Lengyeltótiban, mert még a végén kiderül, hogy az élet tényleg túl rövid, és már kevesebb őszi hétvége van előttünk, mint mögöttünk. Meg persze azért sem akarom kiszámolni, mert a szám kivételesen mindegy. Hiába van rajtunk óra ősszel és tavasszal, az idő, már amennyiben az itt együtt töltött időt nézem, parttalan. Péntek délután és vasárnap dél között szabadon folyik, sietség és kényszeres tevékenységek nélkül. Lengyeltóti különidő. Így kellene hívni, azt hiszem.

Volt annyi szégyenérzete a nyarat idéző melegnek, hogy a mi kedvünkért pénteken eltakarodott a környékről, de annyi szánalom is volt az őszben, hogy a viharos, szeles esős formáját a péntek esti pálinkázásra tartogatta, így szombat délelőtt jó sok pulóverbe beöltözve kiengedett minket a fonyódi piacra. Az utolsó három pásztorpecsenye türelmesen várakozott a húsárusnál, a temetői őszirózsa meg mit tudom én, milyen kompozíciókat VM szokás szerint majd mind felvásárolta, a holland sajtos kijött a hideg ellenére, és még tízkor is jutott nekünk körte. Egyetlen aprócska hiba adódott csak, a kemencés pék nem hozott csülökkel töltött kenyeret, ő sem gondolta, hogy kijönnek árulni, ahhoz meg tíz órás kovász kell, mondta fejcsóválva. Nagyon nem bánkódtunk azért, inkább diszkréten kifaggattuk, hogy is van ez az egész a kovásszal, úgyhogy már ezt is tudjuk.

Aztán, már ahogy az új szokásunk lett, beültünk Zitához a Mentholba, ámbár az is lehet, hogy a kedves, nagymosolyú pincérnőt tulajdoképpen nem is Zitának hívják. Mindig kávézunk, de most elkívántuk a szomszédos asztaltársaság hatalmas bögre teáit, Zita meg javasolta, hogy ebben a cudar időben igyuk rummal, úgyhogy hallgattunk rá. Mármint VM és én, mert szegény TSB nem gondolta beáldozni a jogosítványát egy rumos teáért. Cserébe viszont kétharmados többséggel sajnáltuk.

Sétálni is szoktunk, azt is gyakorlatilag mindig ugyanott. Végig a fonyódi strandon, aztán fent a villasoron. Még sosem volt kétszer ugyanolyan. A strandséta most hitelválsággal, meg világmegváltással telt, extraként két év után felfedeztem a fényképezőgépemen a panorámakép funkciót is. Ez utóbbinak nincs köze a pénzügyekhez, viszont pont olyan fájdalmas volt, csak éppen ez alkalommal az agyam működőképessége kérdőjeleződött meg. Komolyan mondom, még sosem láttam ezt az ikont. (Szőkenő: Ezen van WIDESCREEN???) A villasor meg csipkebokros volt, sehol egy piruló levél, csak mi hárman a metszőollóval. TSB, aki a tettek embere, ott helyben meg is csinálta a csipkebogyó ágaiból a híres, párja nincs, fonyódi csepp alakú csipkekoszorút. Érthető. Október van, neki pedig még csak egy koszorú lóg az ajtaján.

Enni is úgy eszünk, mint mindig. Sokat, és jó étvággyal, de mindig más a favorit. Nekem idén a ruccola bármivel, VM-nek a padlizsánkrém, TSB-nek a piros hús körtével. 

...

Na eddig jutottam tegnap délután. Azután aludtunk. Azután beszélgettünk, és megint aludtunk. Ma sétáltunk. És beszélgettünk. És ettünk. És eltelt a hétvége.

Azt hiszem, az embernek csak egyszerű dolgokat szabadna csinálni az életben. Enni, sétálni, gondolkodni, aludni, beszélgetni, szeretni. Ennyi elég is.

Lusta voltam. A többi fotó egyelőre a Facebook profilnál.