Utazni jó

Nem. Most nem az ismeretlen varázsáról, a kaland csábításáról beszélek, mert évente legalább háromszor úgy utazom, hogy azt gondolom, minden szegletét ismerem már a helynek, ahová megyünk. Ismerem a tavaszi, meg a nyári hangulatát, az őszt, a kibomló rügyeket, a pipacsmezőt a határban, a csípős hajnalokat, az őszirózsaárust a piac sarkában, a pirosló szömörcét a kert oldalában. Ismerem minden borúját, minden csalóka napsütését, minden csontig hatoló szelét a parton.

Aztán dehogy.

Egyszer valaki azt mondta nekem, az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember mindig ugyanoda járjon vissza nyaralni. Én meg azt gondolom, mindegy. Tulajdonképpen mindegy hova megy az ember, amíg örömét leli az utazásban.

Nem akarom kiszámolni, hányadik ősz ez, amikor Isten és a családjaink kegyelméből megadatik, hogy együtt tölthetünk egy hétvégét hármasban Lengyeltótiban, mert még a végén kiderül, hogy az élet tényleg túl rövid, és már kevesebb őszi hétvége van előttünk, mint mögöttünk. Meg persze azért sem akarom kiszámolni, mert a szám kivételesen mindegy. Hiába van rajtunk óra ősszel és tavasszal, az idő, már amennyiben az itt együtt töltött időt nézem, parttalan. Péntek délután és vasárnap dél között szabadon folyik, sietség és kényszeres tevékenységek nélkül. Lengyeltóti különidő. Így kellene hívni, azt hiszem.

Volt annyi szégyenérzete a nyarat idéző melegnek, hogy a mi kedvünkért pénteken eltakarodott a környékről, de annyi szánalom is volt az őszben, hogy a viharos, szeles esős formáját a péntek esti pálinkázásra tartogatta, így szombat délelőtt jó sok pulóverbe beöltözve kiengedett minket a fonyódi piacra. Az utolsó három pásztorpecsenye türelmesen várakozott a húsárusnál, a temetői őszirózsa meg mit tudom én, milyen kompozíciókat VM szokás szerint majd mind felvásárolta, a holland sajtos kijött a hideg ellenére, és még tízkor is jutott nekünk körte. Egyetlen aprócska hiba adódott csak, a kemencés pék nem hozott csülökkel töltött kenyeret, ő sem gondolta, hogy kijönnek árulni, ahhoz meg tíz órás kovász kell, mondta fejcsóválva. Nagyon nem bánkódtunk azért, inkább diszkréten kifaggattuk, hogy is van ez az egész a kovásszal, úgyhogy már ezt is tudjuk.

Aztán, már ahogy az új szokásunk lett, beültünk Zitához a Mentholba, ámbár az is lehet, hogy a kedves, nagymosolyú pincérnőt tulajdoképpen nem is Zitának hívják. Mindig kávézunk, de most elkívántuk a szomszédos asztaltársaság hatalmas bögre teáit, Zita meg javasolta, hogy ebben a cudar időben igyuk rummal, úgyhogy hallgattunk rá. Mármint VM és én, mert szegény TSB nem gondolta beáldozni a jogosítványát egy rumos teáért. Cserébe viszont kétharmados többséggel sajnáltuk.

Sétálni is szoktunk, azt is gyakorlatilag mindig ugyanott. Végig a fonyódi strandon, aztán fent a villasoron. Még sosem volt kétszer ugyanolyan. A strandséta most hitelválsággal, meg világmegváltással telt, extraként két év után felfedeztem a fényképezőgépemen a panorámakép funkciót is. Ez utóbbinak nincs köze a pénzügyekhez, viszont pont olyan fájdalmas volt, csak éppen ez alkalommal az agyam működőképessége kérdőjeleződött meg. Komolyan mondom, még sosem láttam ezt az ikont. (Szőkenő: Ezen van WIDESCREEN???) A villasor meg csipkebokros volt, sehol egy piruló levél, csak mi hárman a metszőollóval. TSB, aki a tettek embere, ott helyben meg is csinálta a csipkebogyó ágaiból a híres, párja nincs, fonyódi csepp alakú csipkekoszorút. Érthető. Október van, neki pedig még csak egy koszorú lóg az ajtaján.

Enni is úgy eszünk, mint mindig. Sokat, és jó étvággyal, de mindig más a favorit. Nekem idén a ruccola bármivel, VM-nek a padlizsánkrém, TSB-nek a piros hús körtével. 

...

Na eddig jutottam tegnap délután. Azután aludtunk. Azután beszélgettünk, és megint aludtunk. Ma sétáltunk. És beszélgettünk. És ettünk. És eltelt a hétvége.

Azt hiszem, az embernek csak egyszerű dolgokat szabadna csinálni az életben. Enni, sétálni, gondolkodni, aludni, beszélgetni, szeretni. Ennyi elég is.

Lusta voltam. A többi fotó egyelőre a Facebook profilnál.