Késői örömök

Középiskolai tanárnak lenni nem az az instant öröm kategória manapság. Régen, mondjuk húsz éve, sem volt feltétlenül az, de akkoriban még néha az is előfordult, hogy érettségi táján egy-egy diák megveregette az ember vállát, és azt mondta, hogy tulajdonképpen nem is utálta az angolórákat annyira.
Az elmúlt néhány évben ez szinte kiveszett az életemből, és úgy fest, 2-3 éves csúszásban vannak a mi kis diákjaink. A többségüknek ugyanis legalább ennyi időre van szükség, hogy elszakadjanak az aktuális iskolaélménytől, és valamiféle perspektívában lássák mindazt, ami itt zajlik.
Két-három évvel a végzés után viszont érdekes módon egyre több diák látogat vissza, ír levelet, és gondol arra, tulajdonképpen mégis kapott valami tudást az itt töltött 4-5-6-7 év alatt.
Tegnap egy két éve érettségizett diákommal futottam össze a folyosón, aki ugyan nem miattam, hanem egy emelt magyar óra miatt jár vissza, előző nap pedig az a lány ugrott a nyakamba a folyosón örömében, aki súlyos drogfüggőségéről fog majd beszélni jövő héten TSB új osztályában.
Lehet, hogy én is öregszem. Nekem is tovább tart már, hogy ne az jusson eszembe, annak idején, mennyit ökörködött az órán, milyen sokszor nem írt házit, hányszor akadékoskodott csak a szórakozás kedvéért. Ilyenkor, amikor az idő bennem is elmosta a rossz emlékeket, már úgy tudom nézni őket, mint csodálatosan új és értékes felnőtteket, akikből nagyszerű gyógypedagógus, tűzoltó vagy jogász lesz. Vagy akik egyszerűen csak nem süllyednek a drogfüggés kilátástalan mocsarába.
Ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy hátha mégis van egy kis értelme annak, amit csinálok. Egy nagyon kicsi értelme.