Középérték

A szabadidő és rosszkedv együttállása engem általában TED-es előadások fogyasztására sarkall mostanában, és ez jó. Jó, mert az embernek érdemes előbb-utóbb összebarátkozni önnön jelentéktelenségével. Fontos na. Arra jutottam, ha belátjuk, hogy a hiábavaló létezés és a világmegváltás között húzódó nem is olyan szűköcske térben lakik az élet, akkor magunk mögé utasíthatjuk mind a nihilt, mind a nagyzolást.
Tegnap láttam néhány előadást, és most függetlenül attól, hogy mennyire voltak érdekesek, előremutatóak és meggyőzőek, találtam egy közös vezérfonalat közöttük, no meg az este félálomban olvasott Magyar Narancsos Esterházy interjú között. (Utóbbit reggel azért átfutottam még egyszer, nehogy az legyen, hogy a Dúzsi Tamással töltött este jelentősen befolyásolja az értelmezést.)
A sok-sok befelé igyekvő információból többek közt azt sikerült kiszűrnöm, hogy az embernek kell, hogy legyen fontossága. Ez most így szörnyen magyartalanul hangzik, bocsánat. Arra gondolok, jó, hogy van egy nagyon erős késztetés arra, hogy az ember valamilyen módon nyomot hagyjon a világban. Egy Taryn Simon nevű nő azt mondta, az ember kísértet múlt és jövő közt, élő halott, ha úgy tetszik, emiatt bizonyos esetekben (vagy mindig??) a fénykép bizonyítékul szolgálhat a tényre, hogy létez(t)ünk. De annyi minden más módja is van ennek....  (Ő mondjuk máshonnan, jogi szempontból közelít, akit érdekel, nézze meg az előadást., amiben a fotók bírósági bizonyítékként való felhasználásáról is beszél.)
Mi a bizonyítéka annak, hogy vagyok? Na jó, nem az, hogy gondolkodom erről, csók Descartesnak azért, hanem hogy saját kisméretű fontosságom tudatában azt teszem, amit hivatva vagyok megtenni: odaadom magam a világnak. Baromságnak hangzik sajnos. (Jobb adni, mint kapni? Ki nem unja már ezt az ósdi szöveget?? Közben meg igaz. )
Próbálok érthető lenni. Én azt igaznak gondolom, hogy minden ember céllal létezik, még ha a célról magáról kevés fogalma is van. De ez az egész kozmosz szempontjából egy kis cél. A semmi és a minden közötti valami, ahol nagyon nehéz egyensúlyozni. Az emberi élet nyomorúsága az én felől nézve jórészt abból áll, hogy hol a nihil, hol az istentudat uralkodik el rajtunk.
Az Esterházy interjú miatt most ezt a mai közállapotokra (politika, társadalom, művészet) is igaznak érzem. Azt mondja  ez a nagyszerű író, hogy ha pozícióba kerülünk, más lesz a perspektíva, nehezebben látjuk meg saját nevetségességünket, és akkor most mindegy, hogy államférfiról, íróról, tudósról beszélek-e vagy másról. A politikus, a tudós, a közgazdász, az író vagy túl fontos ebben az országban ma, vagy egy senki. Ezt már nem Esterházy mondja, hanem én. Nemzeti mániás-depresszió.
(Lehet, hogy csak annyi a gyógymód, hogy oda kell adni az életből azt, ami odaadható, és meg kell tartani magunknak azt, ami a miénk? Nem tudom.)
A világban kicsi fontossággal bír egy-egy ember, de ez a kicsi fontosság mégis óriási. Tudom, hogy ez ellentmondásosnak hangzik, de a  két dolog nem egy dimenzióban létezik, így a centiméterekben vagy grammokban mért nagyság nem releváns fogalom ebben az esetben.
Visszatéve Reesre, az ember, mind szellemi, mind konkrét fizikai valójában, a kozmosz és a kvantumvilág határán áll, és mindkettőnek része. Sem elkeseredésre, sem bizakodásra nincs oka. Dolga van.
Ezt üzenem ennek a megdermedt, magatehetetlen országnak én, Biedermann Izabella. Már ha érdekli.

Varázsüveg 2.

Ez majdnem ugyanaz, de mivel Cippo felolvasta, sokkal szebb lett, mint volt. Köszönöm.
A Nyilasmisiben a Varázsüveg.

Szemelvény a kocsmáros történeteiből

Akimotonak sok szeretettel. (Mondjuk, lehet, hogy nem ártana egy lektorálás.)

Egyszer aztán a New York-i Rögbi Klub brit titkára bejelentette, hogy Őfelsége II. Erzsébet és ágytársa, Fülöp herceg New Yorkba érkezik, és készek fogadni hű alattvalóik hódolatát a Hatvanhatodik utcai Fegyvertárban. A klub számára korlátozott számban rendelkezésére álltak jegyek, én meg tréfából vetettem kettőt, mert az járt a fejemben, meghívom én álmaim hercegnőjét, Anita Whitneyt, kísérjen el a nevezetes eseményre. Beleegyezett, és amikor eljött az este, és megérkeztünk a fegyvertárba meglehetősen idegesen volt, mivel ott voltak ezek a királyi emberek, de én is ideges voltam, mert mellettem meg ott volt ő. Elég könnyen átjutottunk az akkoriban még nem túl szigorú biztonsági ellenőrzésen, és már bent is voltunk a nagyteremben.

Valamiért azt hittem, nem lesznek ott túl sokan a királyi pacsi és seggnyalás alkalmából, de tévedtem. Körülbelül hatezer hisztérikus brit és anglomán gyűlt össze, ráadásul úgy viselkedtek, mint Margaret Thatcher futballhuligánjai. A tiszteletreméltó öreg gyarmatosítók és hölgyeik leginkább könyökkel igyekeztek jobb pozícióba kerülni, miközben azt visították – igen, visították- hogy „A Kiráááálynő, Isten áldja!”

A hőség, a vakító fény és a mosdatlan britek ezreinek izzadságszaga túl soknak bizonyult az én gyönyörű Anitám számára, aki hirtelen rosszul lett, és szeretett volna lelépni. Kénytelenek voltunk hát átverekedni magunkat a barbár hordán, hogy el tudjunk menekülni.

Halleluja! A terem sarkában volt egy hatalmas tölgyfaajtó, amit egy Jimmy Snow nevű zsaru őrzött. Mivel valahonnan ismertem, megkértem, hogy segítsen, úgyhogy átengedett minket az ajtón.

Egy hatalmas és hűvös, faborítású előszobába jutottunk, messze a fecsegő britektől. A sarokban felfedeztem egy bárpultot. Fehér zakós, csokornyakkendős pincér ácsorgott mellette. Egy pillanat alatt sikerült két konyakot szereznünk ettől a kedves emberi bernáthegyitől, gyönyörűséges Anitám pedig kezdett magához térni. Tekintettel arra, hogy megmentőnk nem tartott igényt a felajánlott fizetségre, kénytelenek voltunk további italokat rendelni.

Ebben a pillanatban szélesre tárták az ajtókat, és becsődült II. Erzsébet Nelson Rockefeller kormányzó társaságában, mögöttük Fülöp, Edinburgh hercege, Robert Wagner polgármester és még néhány színes egyenruhás fickó. Az egyik tábornok odajött, ahol Anitával a konyakok mögött állomásoztunk, és közölte, hogy Őfelsége most már készen áll hivatalosan is üdvözölni minket. Megkérdezte a nevünket, és megkért minket, hogy álljunk be a sorba. A szobában lévő nagyjából tíz ember szépen felsorakozott, a tábornok pedig sorban bemutatott mindenkit Erzsinek és Fülöpnek, akik végigsétáltak előttünk, üdvözöltek minket, és mindenkivel kezet is fogtak: Rockefeller kormányzó, Wagner polgármester, Mrs. Rock, Mrs. Wag, Mr. ez meg az, Miss Anita Whitney, Mr. Malachy McCourt. A bemutatkozás után Fülöp herceg odajött hozzám, és csevegni kezdtünk.

„Ön mit csinál New Yorkban?”

„A dokkoknál dolgozom rakodóként. Dokkmunkás vagyok, hogy jobban értse, Uram.”

„Ön ír, ugye?”

„Így van.”

„Volt egy kis tüntetés ellenünk tegnap a mólónál. Remélem, nem volt ott.”

„Nem. Muszáj volt dolgoznom, tudja lassan esedékes a lakás bérleti díja”

„Értem. És hogy tetszik Önnek Amerika?”

„Nagyon tetszik. György bolond volt, hogy kiengedte a kezéből.”

„Nos, mindannyian követünk el hibát.”

A csevegést hirtelen félbeszakadt, amikor az aprócska termetű királynő csatlakozott hozzánk, és megkérdezte, mit is csinálok én New Yorkban. Az új haverom, Fülöp csak annyit mondott: „Ne faggatózz túl sokat, Drágám.”

„Ó, akkor talán indulhatnánk.”

„Valóban”, mondta Fülöp, kezet rázott velem, és már mentek is. Fülöp hirtelen visszafordult, és még annyit mondott, ha valaha Londonban járok, feltétlenül ugorjak be hozzá.

Természetesen.

Ez alkalommal egyébként sikerült megfejtenem egy, a királyi család támogatóit és ellenzőit oly régóta kínzó kérdést is, vagyis, hogy mit csinál a Királynő a régi ruháival.

Az a helyzet, hogy hordja őket.

Az Alattvaló-Uralkodó párbeszéd alatt Anita csodálatos száját eltátva állt, és csak nézte, milyen vakmerő és szellemes társalgó vagyok. Elmagyaráztam neki, hogy néha muszáj gyakorolnom, hogyan bánjak a rangban alattam állókkal. Otthagytuk hát a fegyvertárat, aztán beugrottunk pár kocsmába, de ember nem volt, aki elhitte volna, micsoda kalandokba keveredtünk aznap este a Hannover-házzal.

Részlet Malachy McCourt: A Monk Swimming című könyvéből.

Izabella McCourt az úszó szerzetesekről, meg a családi kötelékekről

Az a helyzet, ha író akarnék lenni, valószínűleg egyetlen dolgot kérnék a Teremtőtől, mégpedig hogy legyen szíves, intézze úgy, én is a McCourt családba születhessek. Úgy tűnik ugyanis, a család férfitagjai  meg voltak/vannak áldva azzal a ritka képességgel, hogy érdekesen és megbocsátó humorral (Frank több megbocsátással, Malachy harsányabb humorral) tudtak/tudnak történeteket elmesélni.
Frank McCourtot persze nem kell bemutatni, ha mást  nem, az Angyal a lépcsőnt nyilván jó sokan olvasták. Nekem nagy kedvencem még tőle A tanárember is, de most nem róla akarok írni.
Frank egyik öccse, a már gyereknek is nagydumás Malachy, ugyanis egyszer csak úgy döntött, ír egy visszaemlékezést. Ez innentől fogva lehetne tragikus szenvedés, könyv a nagytesó árnyékában, keserves és folytonos összehasonlítgatás, de nem. Persze ne várjunk mást, mint amit adni tud. Malachy visszaemlékezése alapján ugyanis egy belevaló ír tahó, már elnézést, na jó, legyen csirkefogó, de tényleg, és hála az égnek, mert egy percig sem szeretne Frankre hasonlítani.
Malachy nem is íróként lett híres, inkább színpadi sikerei, no meg az általa üzemeltetett Malachy's kocsma szerzett neki hírnevet New Yorkban. Imádták a rádióműsorokban is, mert kendőzetlenül őszinte stílusa volt, és a népeket akkoriban nemigen zavarta, hogy a kendőzetlen humort a megfelelő maligán alapozza.
Az önéletrajzi írás jó humorral, ízes ír szlenget használva mutatja be, hogyan is boldogult az ötvenes-hatvanas években egy ír bevándorló New Yorkban, s mindeközben anekdotát anekdotára halmozva ismertet meg minket az akkori amerikai szellemi és politikai élet eddig sosem hallott (néhol pikáns) részletével. A könyvben olvashatunk Grace Kellyről,  Warren Bettyről vagy Shirley McLaine-ről éppúgy, mint az akkori nagyváros azóta névtelen homályba veszett önjelölt művészeiről és filozófusairól. Hogy teljes legyen az öröm, McCourt persze nem hagyja ki a politikát sem a játékból, fanyar iróniával ír mondjuk a McCarthy bizottságról, az orosz emigránsok képmutató klubjáról vagy éppen arról, hogy a jó öreg Niki K. (Hruscsov) ominózus bal cipősarka hogyan is utasította maga mögé a kapitalista ipar remekét, azt a kalapácsot, amit az ENSZ-ülés levezető elnöke ripityára tört.

Magyarul sajnos nem jelent meg Malachy  igen szórakoztató, beszólogatós, igazi ír kocsmahumorral fűszerezett memoárja, az A Monk Swimming (kábé: Úszó szerzetes), de ha valaki szokott angolul olvasni, annak feltétlenül ajánlom, mert nem fog csalódni. Mármint ha nem egy Frank típusú könyvet vár, mert a két testvérben ugyan közös az, hogy mindketten mesélnek, de míg Frank a Hamupipőkét meséli, ahol ő a széplelkű Hamupipőke, Malachy inkább a Piroska és a farkast, ahol persze ő inkább a farkas. Frank egy irodalmi géniusz, Malachy meg jól ír, és bár mindketten nagyszerű emberek, ahogyan az már testvéreknél lenni szokott, egészen máshogyan.
Most, hogy utánanéztem a családnak, kiderült, hogy még a legkisebbik, Alphie is írt egy memoárkötetet. Nem tudom, az milyen, de ha ez így megy ebben a családban, esetleg tényleg örökbe is fogadhatnának.

Mentes

Vagy sokkal többet kellene telefonálnom, vagy sokkal kevesebbet. Nehéz eldönteni.
Viszont mindenképpen többet kellene innom.

Kényszer

Kicsit kényszeres vagyok, de nem tudnám megmagyarázni, miért. Egyrészt még rajtam maradt a múlt hét fáradtsága, másrészt mindjárt itt az érettségi, meg még annyi más rész is van ebben a kényszerességben, hogy leírni is fárasztó. Nem is fogom az összeset.
Mától kényszerszabadságon vagyok gyerekbetegség miatt, és ez most nem a legjobbkor jött. Szerencsére Borcsinak csak valami gyomorvírusa van, szóval nem lázas, nem köhög, lehet vele filmet nézni, olvasni, ilyesmik, de nincs itthon anyám, nem tud rá vigyázni. Szegény aggódott, mert lemaradt az első gyónásról, emiatt ő is kicsit kényszeres, de igyekszem megnyugtatni, hogy ebben az életkorban nem olyan könnyen jön össze egyik gyónástól a másikig a halálos bűn.
A gyerekorvos miatt vissza kellett menni a régi lakáshoz, és amíg az én kis proletár Unter den Lindenemen sétáltunk, arra gondoltam, egyszer csak mennyire meg tud keseredni az ember szájában egy emlék.
Hazafelé az elkerülőről néztem a hegyet,  a hegy lábára felkúszó épületeket, és ugyanarra gondoltam, csak fordítva. Hogy majd lesz egyszer, amikor megint erre járok, megint ránézek a hegyre, és nem lesz bennem többé keserűség, csak öröm.
Az a helyzet, hogy meg lehet az emberrel gyűlöltetni az életét. De csak egy rövid időre.

Evolúció

Van, aki abban hisz, megy előre a világ. A tapasztalat ennek hol ellentmond, hol nem.
Az emberi léleknek jobb szeretni, mint nem. Ezt már Szent Jeromos is mondta.
A VilágMa oldalon ma arról szól a bejegyzés, van remény egy jobb és etikusabb társadalmi berendezkedésre, csak meg kell hozzá tanulni együtt játszani.
Van benne egy kis matematika, meg egy fickó, akit Robert Wrightnak hívnak. Különben meg régóta tudjuk, foci az egész világ, és játékos benne minden férfi és nő. Urak és játékosok.

Varázsüveg

A mama az Anna utcában lakott, egy udvari lakásban. Volt hozzá egy titkos kert is, közös a többi lakóval, de romantikusan dohos, hatalmas öreg fákkal. Ezek a vastag törzsű fák olyan régóta éltek öregek között, hogy rég elfelejtették, milyen egy kisgyerek, és ennek megfelelően furcsa érdeklődéssel viseltettek irántam.
Akkoriban fel sem tűnt nekem, hogy a mamához mindig kettesben mentünk, apám vagy a bátyám sosem jött,  húgom pedig akkor még nem is volt. Többnyire vasárnap mentünk, néha szombat délután, anyám szépen felöltöztetett, sőt mindig meg is fésült, ami annak, aki ismer, nyilván mond valamit ezeknek a látogatásoknak a jelentőségéről.
Szerettem azt az Anna utcai lakást. Egyetlen hatalmas, rögtön az udvarból nyíló helyiségből állt az egész, konyha, nappali, háló egyben. Na nem mintha abban az időben lett volna olyasmi, hogy hálószoba. Ennek tulajdonképpen csak azért volt jelentősége, mert ha mentünk, általában otthon volt a Géza bácsi is, aki nem a nagyapám volt, viszont a Mamával együtt lakott. Hogy belecsempésszek valamit a történeti hűségből is ebbe a históriába, azért azt megemlítem, hogy az ő vezetékneve volt kiírva a kapucsengő mellé.
Géza bácsi különben nem sok vizet zavart a látogatások alkalmával, mert ha különösen jó napja volt, odamorgott nekem valami köszönésfélét, én meg hogy keziccsókolom Mama, kezicsókkolom Géza bácsi, nagyanyám kicsit megölelt, kaptam a kezembe valami kelt tésztás süteményt, aztán mindjárt mehettem is az udvarra játszani, menj kislányom kicsikét ki, futkozzál az udvaron. Én meg örültem, mint majom a farkának, mert futkozni magamban ugyan nem volt kedvem, de az udvaron jó levegő volt, sütött a nap, és lehetett hanyatt feküdni a pad mellett, és nézni, hogyan játssza át magát a napfény a faleveleken. Szerettem azt az öreg kertet.
Persze ha esett, akkor nem lehetett kiszabadulni. Akkor ott kellett ülni a szobában, és úgy csinálni, mintha nem hallanám, miről beszélget anyám és a mama, meg mintha nem látnám Géza bácsi idegen hátát a fotelben, aki éppen valamit nézett a tévében. Hogy ne legyek láb alatt, meg ne figyeljek rájuk, ilyenkor a mama kinyitotta a vitrines szekrényt nekem, és kedvemre nézelődhettem az isten tudja mikori nippek, meg porcelán szobrocskák között. Csak tapogatni nem nagyon volt szabad őket, nehogy már eltörjem a dédike ibolyás bögréjét, ami örök emlék.
Egyetlen dolog volt, amit minden esős napon kézbe vehettem, sőt, amit nagyanyám maga mutatott meg mindig nagy mosolygások és kacsintások közepette, a varázsüveget. A varázsüveg végeredményben nem is üveg volt, hanem egy duplafalú pohár, amit ha megdöntött az ember, a két fal közötti élénksárga folyadék visszafolyt a belső részbe, és ettől úgy festett, mintha eltűnt volna, pedig nem is ittuk meg.
Ez a kis trükkös pohár valamiért nagyon tetszett a mamának, rám meg átragadt az öröme, ilyen a gyerek, akarja, hogy valami közöset találjanak benne magukkal a felnőttek, hogy legyen miért szeretni.
Én saját magam számára is őszintének tűnő lelkesedéssel nézegettem a poharat, de többnyire hiába, nagyanyám hamar beleunt a soha el sem kezdett beszélgetésbe velem, és visszaült anyám mellé az ebédlőasztalhoz, hogy tovább sutyorogjanak a nagyapámról, meg a család többi tagjáról. Én meg visszasírtam a nyári vasárnapokat, amikor legalább a falevelekkel meg a galambokkal lehetett beszélgetést fantáziálni a kertben.
Aztán a mama egyszer csak már nem lakott ott többé, mert a legkisebbik lányához költözött a Kertvárosba. Oda már apám is jött, meg a bátyám is, és a mama most már a bátyámnak is mutogatta a varázsüvegét. De megmondom őszintén, szerintem az egyáltalán nem ugyanaz a pohár volt. Itt az új helyen csak egy kopott vásári ócskaság volt a szekrényben, amit bárki megnézhetett. Azt a régi varázsüveget, hogy más kezébe soha ne kerüljön, elástam az Anna utcai kertben.