Szarvas classic

Bár a tudósok szerint a kalóriamegvonás a kísérleti állatokban egyértelműen életkor-növekedéssel járt, ez nem szegte kedvem, hogy egyfajta kellemesen értelmezett öngyilkossági kísérlet jegyében tegnap szarvast egyek barnamártással, áfonyalekvárral és lángossal.
Pécsett létezik egy Csillag nevű étterem, ami ezer és egy éve sikeresen működik, és ezer és egy éve semmit sem változott. Értsük ez alatt a berendezési tárgyakat, a kiszolgálás jellegét, a pincérek modorát, az elszívóberendezés működési hatékonyságát, a málnaszörpöt, és még majdnem az árakat is.
Részletezem: minden hónap első péntekén zárt körű vacsora van az étteremben. Ide bejutni nem egyszerű, mert tulajdonképpen nagy adag szerencse, jó ismeretségi kör, és az előző vendégek néhányának elhalálozása árán lehet csak bekerülni a meghívottak közé. Ezeken az estéken két fogásból lehet választani, amiből az egyik mindig valami klasszikus, mint a szarvas, a libacomb vagy a hagymásrostélyos például. Van mellé mindig valami Bé verzió is, de az azt választó vendégek majdnem annyira kilógnak a környezetből, mint a hamburgerező egy Michelin étteremből. Az étel minden esetben és minden részletében kifogástalan.
A felszolgálás külön kunszt, mert ezekre az alkalmakra visszalátogat a Tibi pincér, aki már régóta nem ebből él, de akit mintha a századfordulóról penderített volna oda a jóisten. Klasszikus figurája az étteremnek, és igazi showman. Természetesen van kisegítő is, például a nagyothalló bácsika személyében, akinek mindig háromszor kell elmondani, hogy Jager és málna, de valahogy a Csillagban ez is jól van.
Az étterem berendezési tárgyai és szagelszívója az ötvenes évek környékéről valók. Ha bemegyünk, soha ne nézzünk körül egy lakberendező szemével, és télen lehetőség szerint mosható kabátot válasszunk. Dohányozni szigorúan az udvaron lehet csak, és a vécé is odakint van, retrobudi jelleggel. Tényleg már csak a téglalapra hajtogatott, fényes vécépapír hiányzik.
Az egész este összességében véve valami rendkívül szürreális, időutazással egybekötött, kulináris mennyországlátogatás. Mondanám, hogy ajánlom mindenkinek, aki erre jár, de a péntekre úgysem juttok be. Azért vigasztalásul mondom, a Csillag hétköznapi étlapja sem semmi, úgyhogy ha mégis úgy adódik, feltétlenül érdemes beugrani egy ebédre.

Véglegesen poszt-paleo

Kicsit bosszús vagyok, és sajnálom is magam. Az van, hogy én már úgy érzem, túl vagyok a kőkoron. Sőt, semmiféle nosztalgiát nem érzek a kőbalta, a szakóca és a félig nyers mamuthús iránt. Mi több, az a szörnyű meggyőződésem támadt, én a kőkorban meg sem értem volna a negyvenhárom évet, hiszen már elvitt volna valami helyes kis gyulladás, esetleg egy jóképű kardfogú tigris.
Így viszont nem érzek semmiféle késztetést, hogy kőkorszaki módra vegyem magamhoz a génmódosított nyers marhahúst, az antibiotikumokkal kezelt pulykahúst, a gombák ellen permetezett nagy szemű szőlőt, meg a mandulalisztből tábortűzön sütött kenyeret.
Kicsit úgy érzem, mintha manapság mindig kellene valami pótlék, valami pótszer, valami bonyolult és mesterséges az egyszerű és érthető helyett. A paleo diétával is csak ez a bajom, ez a kényszeresség, ez az ideiglenes kifeszülése az akaratnak.
A helyzet az, hogy én is messzemenően Michael Pollannal vagyok, együnk ennivalót. És mivel az embernek mégiscsak a teljesség felé kellene törekednie, ne csak együnk, hanem szeressünk, dolgozzunk, olvassunk, írjunk, aludjunk, örüljünk ennek a rövidke itt töltött időnknek.  Talán így leszünk teljessé mi magunk is, és így nem leszünk ideiglenes megoldások. Merthogy ideiglenes megoldás senki sem szeret lenni.