Kicsit bosszús vagyok, és sajnálom is magam. Az van, hogy én már úgy érzem, túl vagyok a kőkoron. Sőt, semmiféle nosztalgiát nem érzek a kőbalta, a szakóca és a félig nyers mamuthús iránt. Mi több, az a szörnyű meggyőződésem támadt, én a kőkorban meg sem értem volna a negyvenhárom évet, hiszen már elvitt volna valami helyes kis gyulladás, esetleg egy jóképű kardfogú tigris.
Így viszont nem érzek semmiféle késztetést, hogy kőkorszaki módra vegyem magamhoz a génmódosított nyers marhahúst, az antibiotikumokkal kezelt pulykahúst, a gombák ellen permetezett nagy szemű szőlőt, meg a mandulalisztből tábortűzön sütött kenyeret.
Kicsit úgy érzem, mintha manapság mindig kellene valami pótlék, valami pótszer, valami bonyolult és mesterséges az egyszerű és érthető helyett. A paleo diétával is csak ez a bajom, ez a kényszeresség, ez az ideiglenes kifeszülése az akaratnak.
A helyzet az, hogy én is messzemenően Michael Pollannal vagyok, együnk ennivalót. És mivel az embernek mégiscsak a teljesség felé kellene törekednie, ne csak együnk, hanem szeressünk, dolgozzunk, olvassunk, írjunk, aludjunk, örüljünk ennek a rövidke itt töltött időnknek. Talán így leszünk teljessé mi magunk is, és így nem leszünk ideiglenes megoldások. Merthogy ideiglenes megoldás senki sem szeret lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése