Az első és az utolsó előtti

Megfigyeltem, hogy a szünet, legyen bármilyen hosszú is, első és utolsó előtti napja édes. Az ember már csak olyan, hogy beosztással él, az örömöt, a tennivalót, a pihenést, az előre bosszankodást is mind beosztja, a tanárember meg még ehhez a beosztáshoz a szünetek napjait is hozzáigazítja. Nem kénytelen, gondolom, lehetne másképpen is, de így alakult.
Az első szüneti nap a békés, hosszú kilégzésé. Az első az a nap, amikor alkalom nyílik a lábfej vagy a kézfej ébredés utáni tanulmányozására, feltéve, hogy az embernek szerencséje van akkor kelni, amikor már világos van. Ha villanyt kell kapcsolni, valami odalesz ebből, de akkor is az első nap nézőpontjából a szünet mégiscsak végtelennek tetszik.
Az első napon az ember a feltámadásban hisz.
Az utolsó előtti nap más. Bárhogyan is telik, egész napos semmittevéssel, vagy épp ellenkezőleg, tevékenyen, még nincs benne az a belefeszülés, mint az utolsóban. Az utolsó előtti nap az a szép hosszú kilégzése a szünetnek, ami végül este egy sóhajba fut ki. A vége van, de szerettelek sóhajba.
Ez a nap még a szereteté, a nem megbánásé, a megbocsátásé, a világon való megosztozásé.
Az utolsó előtti napon az ember az örök életben hisz.

Használati utasítás

Jóvanna. Tudom, hogy tudsz olvasni, csakugye az értő olvasás, drágám, na abban nem vagy annyira otthon mostanában, úgyhogy tessék idefigyelni kicsit. Először is, nem kéne elfelejteni, hogy ebben az életkorban érdemes elcipelni magaddal az olvasószemüveget vásárláshoz.  Persze, hogy eleinte idegen és kényelmetlen, de meglátod, olyan ez, mint az intimbetét, egészen az emberhez nő, míg végül huzatosnak tetszik nélküle az alsónemű. (Ebből még lesz majd korszakmeghatározás, csak tessék figyelni, IE és IU, mert ez igenis egy új korszak.) Szóval szemüveg!! Erre emlékeztessük magunkat reggelente, aszongya Gingko Biloba és szemüveg, amíg majd meg nem szokjuk annyira, hogy nélküle a fejünk tetszik huzatosnak. (Madzagon azér' ne lógassuk semmiképp a nyakunkba, az legyen majd a nyugdíjas megalázás része.)
Micsoda? Hogy nem kell szemüveg, megoldod? Hát kérlek, ha el akarod játszani ezt az itt a betű, hol a betűs játékot, miközben igyekszel beállítani a karhosszadat az apró betűs részhez, akkor nem kell, akkor menjél szemüveg nélkül, mindegy nekem, csak az a kérdés, az a plusz húsz perc nem fog-e hiányozni majd este. Pláne ha az pont a szexre szánt húsz perc, de te tudod.
Na akkor hajat akarsz festeni. Már azon, hogy szőkéből depifekete, esetleg dögösvörös, pláne véletlenbarna, azon túl vagy, most a színmegőrzés a feladat, mármint hogy az őszülő hajszálakat diszkréten kellene visszafesteni az eredeti színre. Mi is volt az? Olyan szőkésizé.
Múltkor volt az a miafene, nyolcpontkettes gárnié, mert megérdemelted, de most valami másik fotók vannak, és nyolcpontnégyes, és akkor ez most ugyanaz a szín vagy nem???? Ez nem derül ki. Jó, akkor rohadjanak meg, akkor váltunk, vegyünk egy másikat. Van új brilliánsszínű, meg teljes ősztakarás, ja erről mindig kiderül, hogy maximum akkor takar, ha fekete fóliával a fejeden jársz ezentúl, vagy úszósapkában, mert az takar. Csak nem áll jól.
Na semmi pánik, támaszkodj a képekre és emelkedj felül azon, hogy ezeknek a nőknek a fejére egy dzsungelt fotoshoppoltak. Nem is életszerű szerintem. A szín meg... Egyik sem hasonlít. Különben is, mi a szar az, hogy pezsgőszőke? Az a rózsaszín? És miért tűnik a sötét szőke világosabbnak, mint a középszőke? Valami színügyi biztost már ki kellene nevezni ide is.
Nem baj. Fél óra alatt simán ki lehet választani. Nem nagy áldozat, egy jól kiválasztott szín felbecsülhetetlen. Középszőke. A dobozon a nő haja csillog-villog. Szimpatikusan mosolyog is, látszik, hogy rendben van az ősztakarása.
A festék használata egyszerű: felken, várakozik, lemos, balzsamoz, szárít. Ha a haj nem középszőke, nem csillog-villog, és nem ér derékig, akkor sem kell elveszíteni az alkalmazott kémiatudományokba vetett hited. A festés egy hét után úgyis megfakul, bármilyen szín is volt a dobozra írva, a haj visszaváltozik őszes-szőkésizé színre. Ha a piacon lévő 30-35 árnyalatot 2-3 év alatt végigpróbálod, minden bizonnyal találsz egy egészen jó színt, amit majd a termékmegújulás keretében egy kicsit megváltoztatnak. Akkor kezdheted elölről a kísérleteket. Az eltökélt nő sosem unatkozik. örökérvényű.
Tulajdonképpen lehetnél ősz is. Vagy kopasz. Több jólápolt, ősz nő kellene a hazai közéletbe. Vagy több kopasz nő.

Helyzet

Tavasz van. Két nap alatt hajtottak levelet a bokrok és a fák. Amelyik nem, az elém hányta a virágait. Nincs a természetben már óvatosság.
Azt olvastam egy cikkben, azon kellene gondolkodnunk, mit és mit ne tanítsunk ennek az új, digitális diétán felnőtt ifjúságnak. A cikkíró szerint tényanyagot, helyesírást, folyóírást már felesleges, azt megoldja a számítógép és az internet. A szakember szerint tanítsuk meg azt, hogyan válassza el egymástól a megbízható és a nem megbízható információt a rázúduló masszából. Google generáció. Screenagers.
Ez egyébként az idézetekre is igaz. Meg annyi minden másra is.
A The Economist azt írta, az elnökünknek már fogalmaznia kellene a lemondó levelét, de legalább is kellene egyet keresnie, amit lemásolhat. Micsoda szégyen ez már! Én meg visszaadom a házidolgozatokat, ha nem eredetiek.
Már csak kettőt kell aludni a teraszig.

Veszett rigó

Szerintem az egész annyira vicces, de tényleg. Hogy azt látod, mindenki ilyen fapofával jön-megy, citromhetek vannak, most nem azért, világos, hogy jogosan, mert lassan már egy robogó tankolásához is a fél fizetésem kellene, meg ugye a demokrácia is, de mindegy. Szóval van ez a tél végi arc, ez a meglepett, életbenmaradtambazmeg arc, hogy így reggel belenézel a tükörbe, és elgondolkodsz a világ és Isten megfejthetetlen szándékán, mert ezek vagy be vannak tépve, vagy ki sem józanodtak soha, mert lássuk be, ezzel a fejjel, meg ezzel az élettel, amit te fel tudsz mutatni, legalábbis egy privát Armageddon kijárna. Egy helyi világvége. Egy tiszta időben lecsapó villám, ami csak egy diszkrét krátert hagy utánad ezen az elátkozott földön. De nem.
Tehát egész reggel sajnálod magad, mert egyrészt még élsz, vonszolod magad a Föld nevű bolygón fel-alá, másrészt tulajdonképpen vonszolni akarod még egy darabig, de akkor legalább azt szeretnéd, hogy más is sajnáljon érte, mert a szervezet vitaminraktárainak lecsupaszítása után önmagadat sajnálni is fárasztónak tűnik. És akkor kilépsz az ajtón, hogy elszívj egy cigit, mert az önsajnálat és a nikotin gyermekkori jóbarátok, és akkor meghallod ezeket az agyament kis madarakat. Meg hogy ezek énekelnek. Jó, persze, ezt már tudod, olvastad is, tavaly is énekeltek, de nem ez a fontos. Hanem az, hogyan énekelnek. Hát ezek drágám, meg vannak őrülve. De nem ilyen szimpla kisvárosi őrültséggel ám, hanem olyan ... nem is tudom, nagyszabásúval.
Állok a teraszon, hallgatom, ahogy szétreped a tüdeje, akkora elszántsággal kiabálja bele a világba, hogy él. Én meg nézem ezt a jelentéktelen tollgombócot a tuján, és röhögök, mert ez vicces. Mert az én egész intellektusom, meg gondolkodásom semmit sem ér, ez a kis dög itt nekem zárójelbe teszi a világ összes lételméletét. Csak van, és ezt szereti, de nagyon. Hát ez a tavasz. Minden értelmet meghazudtolva lenni, élni, és ennek még örülni is. Veszett a világ.

Egy átlagos januári hétfő

Kicsit abszurd napokat élek. Furcsa dolgok történnek velem a munkahelyemen, és mindenfelé amerre járok. Tegnap este már egyenesen arra gondoltam, talán valami világméretű valóság showban szereplek, csak nem tudok róla. Mint Jim Carrey abban a filmben, aminek most nem jut eszembe a címe.
Reggel mindjárt négyszemközti megbeszéltem a főnökömmel, aki egyenesen arra ragadtatta magát, hogy német szaknyelvi könyveket mutogatott nekem, holott nem azért mentem, hogy megtudjam, tulajdonképpen ehhez is ért, hanem azért, hogy egy csomó dolgot megoldjunk, és hogy lemondjak a munkaközösség-vezetői posztomról. Egyik sem sikerült. Annyit léptem előre az agyhalál-mentesítés terén, hogy sikerült a gyakornokot más mentorra bíznom. A többi maradt a régiben.
Eközben a folyosón kiderült, hogy három nyelvszakos is hiányzik, úgyhogy gondolom csütörtökön és pénteken majd színeznek az óráimon a diákok, szakszerű helyettesítésre aligha lesz tanár. Sebaj.
Voltam az új csoportjaim egyikénél, a betűfelismerőknél, istenemre mondom, egy pszichiáternek aranybánya lenne a terep. Van szociopata, pszichopata, bipoláris, eddig integrált oktatásban résztvevő, fogyatékkal élő, a maradék pedig egyszerű kis tanulási nehézséggel küzdő, esetleg a szociális hálóból kiszakadt fiatal. Illetve van egy lány, aki talán téveszmés, de abban nem vagyok biztos. Ütős kis csapat, remélem, nem lőnek le. Különben lelkesek (már a szociopatát leszámítva, aki feszt feküdt a padon), már tanultunk is egy kicsit. Mindenesetre az biztos, hogy disszertációt lehetne belőlük írni.
Amikor zsinórban órám van, nagyon elfáradok a nap végére. Nem szeretem. A szünet alig elég valamire, jó ha pisilni eljutok, eszem egy falatot, felkapom a könyveim és már indulok is, na nem mint a nő a samponreklámban, mert hajat mosni azt elfelejtettem reggel. Extra dolgokra, beszélgetésre nincs idő. Na ehhez képest tegnap még egy tankönyv-ügynök is beesett. Az egyik kiadónak új embere lett a mi régiókban, aki egy TV-shopos fickót megszégyenítő rámenősséggel nyomta a szöveget a rendelkezésére álló két percben. Annyira kellett röhögnöm, hogy el nem tudom mondani. Életemben még ilyen lelkesen nem dugta az orrom alá ember a tankönyveket. Már kezdtem attól tartani, azonnal vérszerződést kell kötnöm vele.
A nap megkoronázásként megbeszélést tartottam a munkaközösségnek, ahol elmondtam, hogy mi az aktuális teendő, lelkesítő beszédet intéztem hozzájuk a lelkiismeretes munkavégzés témájában (túlzok), és elmondtam volna a jövő héten esedékes tantestületi megbeszélésre elkészítendő beszámoló témáit is, ha lennének ilyenek a birtokomban.
Utána gyerekért rohanás, haza, kicsit gitározott (a gitár hamis, és mióta anyám ráült, szinte használhatatlan, de nincs pénz másikat venni), elrohantunk az uszodába (a parkoló automata megint nem jó, minimum száz forintot akar öt percre, mert se az időt nem lehet beállítani, se az autó típusát, így most azt hiszi, az autóm egy busz, szóval nem fizettem, de nem büntettek meg), ahol meghallgattam Dezső bácsi énhozzám intézett szózatát gyorsúszás témakörben. Minden díjfizetéskor szükségét érzi a szakmai tájékoztatásnak sajnos.
Otthon még angolozni kellett kicsit, meg meghallgatni a kamaszok emberi jogi harcoshoz méltó kirohanásait, és örülni, hogy Dani kijutott Olaszországba a videokészítő versenyre. A versenyválogatón zajló kis magyar pontozáson persze felhúzta magát, mert az egész úgy zajlott, mint a magyar pályázatok esetén általában, tényleg a kedvencnek csak arra nem járt plusz pont, hogy XY-nak hívják. Sajnáltam, hogy már ilyen fiatalon ilyen átlátszó igazságtalanságokat kell megtapasztalniuk.
Végül este fél tízkor magamhoz vettem Rushdie regényét, majd anélkül aludtam el, hogy időm lett volna legalább kinyitni. Kicsit nehéz olvasni, és kicsit kemény rajta aludni. Különben jó kis könyv.
Ma egy egyszerűbb napot szeretnék. Ja igen, hogy mondjak valami jó hírt is, vasárnapig lehet konferenciára pályázni Berlinbe.

Holnap este

Nincsen felnőtt karácsonyozó, csak gyerek van. Legyen bár hetven éves is, aki az asztalhoz ül, kislányként teszi, és amikor a mennyből eljön az angyal, a nádasdi ház vályogmelegéből nézi a gyertyákat. Abban az évben csuklómelegítőt kap és kötött harisnyát. De lehet, hogy éppen az anyját nézi, ha kisfiú, meg a fahuszárt a szobában a cserépkályha mellett.
Én is gyerekként nézek minden Szenteste, és úgy tudom, a kalácsot anyám sütötte. A fa mellett még ott áll apám, én pedig idén is megbocsátom neki, hogy a jókedve felét a vörösbortól kölcsönözte, mert tudom, a könnyei saját éhező karácsonyainak szólnak, nem nekünk.
Gyerekként szívom be a fa illatát is, akkor még van egy bátyám, aki évi kettőnél többször szól hozzám, és ha kérdez valamit, a válaszra is kíváncsi, a húgom pedig nem a ráncait számolja, hanem a csillagszórókat a fán.
Minden díszét ismerem ennek az esti fenyőnek. A megfakult, nevenincs üvegdíszt, a kismadarat, amiből mindig kicsúszik az akasztó, a műrafiából készült ronda bábot, az üveggombát, és a fa köré tekert fénylő boát, amitől az öreg táncosnő megfiatalodik.
Holnap este majd megint csupa ötéves állja körül ezt az évente egyszer valósággá képzelhető csodát.

Faltól falig

Tegnap fogadtam. Nem lóra, szülőket. Tulajdonképpen sok értelme nincs, mert segíteni nem tudunk egymáson, mindenkinek önállóan kell megoldania a hétköznapok gondjait. Esetleg lelket önthetünk egymásba, no meg odanyújthatom a vállam, ha sírni kell. Az is érdekes, hogy évek óta egy anyuka biztosan sírva fakad a fogadóórán, úgyhogy szoktam vinni papírzsebkendőt magammal. Az életre a megoldás viszont nincs nálam sajnos.
Egyébként ki sem látszom a sok tennivalóból. Ma szépkiejtési verseny, holnap olvasókör. Lénárdot olvastuk, én hallgattam is az ajándék hangoskönyvemben, mert a könyvet kölcsönadtam. De nem baj, nagyon szeretem Cippo hangját. Kíváncsi vagyok, mit mondanak majd az olvasótársak, tetszett-e nekik.
Varázsolni kell, hogy Karácsonyig minden beleférjen a napjaimba, amit szeretnék. Még hozzá sem kezdtem a Galeano könyvhöz, de Schoeckhöz sem. Tényleg az lesz a legjobb, ha mindjárt hosszabbítok.
Tegnap egy fiú említette Chuck Palahniuk nevét. Érdekes, hogy éppen most, amikor Akimotónál is szóba került egy irodalmár, aki nagy Palahniuk rajongó. Akimotónak igaza van, romantikus a fiú. Mondjuk nem az enyém. (Azt nem tudom megmondani, hogy sajnos vagy szerencsére, mert annyira nem ismerem. Egy estés konferenciakaland volt. Kizárólag szellemi értelemben persze.) Vajon a 'Transgressive fiction'-nek van magyarítása?
Azt beszéltük TSB-vel és Mihállyal, hogy egy napra megszökünk, mert nincs más módja, hogy nyugodtan együtt töltsünk egy napot. Felülünk a vonatra és irány a névtelenség biztonságát adó nagyváros.
Zsúr is lesz hamarosan, meg talán basti is Nagytesóval, csak előbb elment Berlinbe egy kicsit. Irigylem. Bori barátnői idén nem akarnak mézeskalácsot sütni. Vagy Bori nem akar. Mindenesetre ki kell találnom valamit.
Így telnek ezek a napok. Faltól falig. Egyik gondolattól, egyik tennivalótól, egyik határidőtől a másikig. Nagyon kellene egy kis tér már végre a szabadon futó gondolatoknak.
Valaki azt írta egy dolgozatban véletlenül, hogy 'utánad álmodom magam'. Szép, lírai tévedés.
Én a nyár után álmodom magam.

reggelenként fehér....

Na és? November. Van.

Röviden

Azt hiszem, feltaláltam az erőltetett álmatlanságot. (Forced insomnia.) Klinikai meghatározása: addig nem alszunk, amíg hirtelen már úgy gondoljuk, hogy nem is kell. Pedig de.

Lélektani kisvállakozás

Túl kell élni. Ez van. Feladatorientáltan kell szemlélni az életet. Joe-tól lehetne tanulni, hogy minden csak egy feladat, a problémát meg kell oldani, aztán viszlát, menjünk haza.
Mindegy, kész a cikk az évkönyvbe, látszik is rajta, hogy nagy szenvedések árán született, viszont legalább jó szar is. Az ember magának csinálja a problémáit.
Ez a hét kicsit zűrös, mert hol egy-két (száz) dolgozatot és fogalmazást próbáltam javítani itt-ott lopott percekben (hatékonyság zéró!), hol számos gyermekeim egyikének fogadóóráján igyekeztem néhány gyors kört letudni. Mindig nagyon tanulságos körülnézni más háza táján.
Tegnap a két gimnazista tanárait tekinthettem meg, szerencsére sok közös van, így már nyolc előtt haza is értem. Persze, mit tud mondani egy tanár, amit a szülő nem tud? Semmit. Tulajdonképpen csak a spanyol matektanárral volt dolgom, mert van itt előrehozott érettségi képben, hogy egy kicsit enyhíteni lehessen a biológia-kémia emelt szintes vizsga szorításán. Meg vizuális megerősítésre volt szükségem a magyartanárt illetően. Állítólag ír. Őszintén remélem, hogy abban több kedvét leli, mint a tanításban.
A mi kis mikroháztájinkban viszont vidám az élet. Ezen a héten fontos rendezvény zajlik, melynek keretében tegnap reggel megmentettem két olasz kislányt a folyosó hajnali unalmától, és beültettem őket American Beauty-t nézni a csoportommal. Én jól szórakozom mindenesetre, mert a hét rendezvényei a szokottnál is kreatívabban zajlanak, a szervezők gyöngye ugyanis néha megfeledkezik aprócska dolgokról. .
Holnap már tanítanom sem kell, lesz nyílt nap, megyek céget látogatni valami hulladékkezelőbe (ez a szemétdomb kedves neve??). Tök jó lesz. Már várom. Utána ... utána meg jelenlétemmel emelem a rendezvény fényét. Igyekszem majd legalább hatszor összetalálkozni a főnökömmel, mert addig biztos nem mehetek haza.
Színház az egész világ, mondták már többen. Szerintem meg inkább kupleráj. Kisvállalkozásban élem túl. Kurvulok.

Telik az idő. Életnek hívom.

Magánünnep

Érdekes, hogy az ünnepnek annyi különböző értelmezése lehet, még egyazon ember életében is. Van ugye a családi, a privát, na meg a nemzeti. Én a privátra esküszöm, bár kedvelem a családi ünnepeket is az esetek többségében, igaz, ott azért bele lehet szaladni néha olyasmibe, ami nem emeli az esemény fényét.  
Én ünneplek. Tegnap óta.
Négy nő jött vendégségbe, hogy örüljünk egymásnak. Négy nő, akik mind egy helyen dolgoztunk egyszer, és akik időközben másfelé eveztek az életben. De összejönni jó, mert annak ellenére, hogy szemmel láthatóan hülyülünk, pontosabban változunk az életkor előrehaladtával, van valami, amiben nem szűnünk osztozni húsz éve, és ezt a valamit most jobb híján humanizmusnak fogom hívni.
Nagy ajándék a társaságuk. És mert (ahogy egyikük tegnap meg is jegyezte) az emberek egyik napról a másikra meghalnak, minden pillanatát becsülöm az együtt töltött időnek. Ez az ünnep. Az önként választott emberek társaságában eltöltött örömteli idő.
A nemzeti ünneppel nem tudok mit kezdeni, mert annyi mindent jelenthet. Ma egy jobbikos kollégám zöld inget vett fel az ünnepre, és úgy köszönt a folyosón valakinek, hogy 'Kitartás!'. Azt ugyan nem tette hozzá, hogy éljen Szálasi, de ennek ellenére nem tudtam megállni, hogy azt ne mondjam neki, megőrült. Mosolygott. Tényleg őrült.
Az, hogy intézményi szinten megemlékezünk egy jeles napról, az nem ünnep, legjobb esetben is csak ünnepség. Majd ha szívesen tölti el az időt egymással két bármilyen ember, akkor majd beszélhetünk ünnepről.

A nagycsalád

Tökéletes család márpedig nincs, mondják sokan, és persze lehet, hogy igazuk van, mert minden attól függ, mit értünk családon. Ha a közvetlen családra gondolunk, mindjárt eszünkbe jut mindaz, ami nem tökéletes a mi családunkban. Eszünkbe jutnak a házastársi gondok, a kamaszodó gyerekek, a viták anyánkkal, apánkkal, meg a testvéreinkkel, a becsapott ajtók, a sértődött tekintetetek, a sok sírás. De talán másképpen is lehet értelmezni a család fogalmát.
Boriék iskolájában minden évben rendeznek családi napot, ami egy szombat délelőttre szerveződik. A gyerekek játszhatnak, kézműveskedhetnek, íjászkodhatnak, lovagolhatnak, a felnőttek meg beszélgethetnek egymással, a tanárokkal, délben pedig megehetik a pörköltet savanyú uborkával. Nem túl bonyolult családi program, mégis jól szokott sikerülni.
Tegnap elnéztem ezt a nagycsaládot ... Az volt a legérdekesebb, hogy mindenki mosolygott. Pedig ebben a nagycsaládban is vannak gondok, van, akiknek nehéz a sorsa, van, akit depresszió gyötör, van, aki nem alszik éjszakánként, mert nem tudja, mit hoz a holnap. Mégis, ezen a napon tudtak együtt játszani, tudtak egymásnak örülni, párthovatartozást, világnézetet és pénztárcavastagságot nem kutatva egyszerűen csak együtt lenni. Tegnap tudott egymásnak mit mondani segédmunkás és igazgató, diák és tanár, zirci főapát és gyerekeit egyedül nevelő nő.
Talán ilyen egyszerű ez. Nem mindig azt nézni, mi az, amiben mások vagyunk, hanem azt, mi az, amiben hasonlítunk.
Az ember egy az emberségében a világ összes emberével. A magyar egy a hazájában minden magyarral. A család nem csak az, akihez este hazamegyünk morcosan, fáradtan, idegesen. A család nem feltétlenül azoknak az embereknek a közössége, akiket esetleg csak a közös lakcím tart össze. Sokkal inkább azoké, akiknek van mit megosztani egymással az életükből, akik egymásra tudnak mosolyogni, akik szeretni tudják egymást hibáik ellenére vagy éppen a hibáik miatt.
Ez a tökéletes család. A barátaink is ide tartoznak, a szomszédnéni is, a tanítványaink is, bárki, akit szeretni tudunk, és akit el tudunk fogadni olyannak, amilyen. Minél nagyobb ez a család, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy minket embernek teremtett az Isten.

Paleo

Ma éjszaka majdnem a Nagysó tavasza mellett aludtam. Ha lett volna nálam fényképezőgép, akkor most tiporva a jogokat, meg is mutatnám azt a gyönyörű négy évszakot ábrázoló (vagymitcsináló) patchwork faliképet, de nem volt, így szerencsére nem tiprok. Azt viszont gyorsan le kell szögeznem, hogy nagyon irigy vagyok arra, hogy ilyen jól látja a színeket, arra meg pláne, hogy micsoda anyagokat varrt bele a képbe! Irigységem talán csak az menti, hogy VM ugyanilyen irigy volt, úgyhogy esetleg eloszthatjuk kettővel ezt a csúnya vonásunkat.
Egyébként azért van a csak majdnem, mert bár TSB-nél mindhármunknak jutott volna külön szoba, némi tanácstalan nézelődés után úgy döntöttünk, életidegen volna hármunknak három szobában aludni, inkább olyan elTótis formán, mégis egy szobában kell nekünk aludni, lássuk be.
Az együttalvás apropója TSB bulija volt, ami szerintem nagyon jól sikerült, és ahol (továbblépve a paprikauniverzumon) megtapasztalhattuk a zalai meggyuniverzum mélységeit (Isten éltesse TSB anyósának kreativitását !), valamint a (neo)paleolit diéta hasznát is.
Persze majd lesz TSB-nek szülinapi ajándékozás is, meg Gofrinak névnapi is, de momentán a dobozokból most már lassan azt sem tudom elővarázsolni, ami a mindennapi élethez kell, úgyhogy elnapoljuk egy kicsikét mindezt. Azért aktuálisan és előre Isten éltesse mindkettőjüket. Sőt, igazából mind a négyünket.