Holnap este

Nincsen felnőtt karácsonyozó, csak gyerek van. Legyen bár hetven éves is, aki az asztalhoz ül, kislányként teszi, és amikor a mennyből eljön az angyal, a nádasdi ház vályogmelegéből nézi a gyertyákat. Abban az évben csuklómelegítőt kap és kötött harisnyát. De lehet, hogy éppen az anyját nézi, ha kisfiú, meg a fahuszárt a szobában a cserépkályha mellett.
Én is gyerekként nézek minden Szenteste, és úgy tudom, a kalácsot anyám sütötte. A fa mellett még ott áll apám, én pedig idén is megbocsátom neki, hogy a jókedve felét a vörösbortól kölcsönözte, mert tudom, a könnyei saját éhező karácsonyainak szólnak, nem nekünk.
Gyerekként szívom be a fa illatát is, akkor még van egy bátyám, aki évi kettőnél többször szól hozzám, és ha kérdez valamit, a válaszra is kíváncsi, a húgom pedig nem a ráncait számolja, hanem a csillagszórókat a fán.
Minden díszét ismerem ennek az esti fenyőnek. A megfakult, nevenincs üvegdíszt, a kismadarat, amiből mindig kicsúszik az akasztó, a műrafiából készült ronda bábot, az üveggombát, és a fa köré tekert fénylő boát, amitől az öreg táncosnő megfiatalodik.
Holnap este majd megint csupa ötéves állja körül ezt az évente egyszer valósággá képzelhető csodát.