Meg kell mondjam, hogy énnekem az ősz az kedves. Mert az ember már csak ilyen, hogy a halál közeledtére meggyőzően tudja mondani, hogy elmúlás, az őszre meg azt, hogy az direkte a sült gesztenye, meg a talp alatt illatosan rothadó falevelek miatt lett feltalálva. Hogy az Isten az egy ilyen széplélek na, hogy impresszionista festményekkel búcsúzik. És ebben azért van egy kis igaza, ha sok nem is.
Mindenki fél, mielőtt meghal, mondja a testvérem míg belém karol a temetőben, én meg, hogy jó lenne, ha majd velünk nem így lenne, és bólogatunk, de akkor még nem tudjuk, hogy a nagybátyánk éppen haldoklik, és majd délután mi is zsúrrettegünk egy kicsit kötelességformán, tanácstalanul, mert még a haldoklás sem biztos. Pedig az ember mindig azt várja, hogy legalább az.
Én azt játszom, hogy nem félek a haláltól. Isten meg azt, hogy hisz nekem. Számolom a köveim. A végén majd döntetlen lesz, tudom, de valahogy ki kell tartanom az örökkévalóságomig.
