Kedves vendég

A kép a bama.hu oldaláról való.

Ha lehetőségem lenne kérdezni Ljudmila Ulickajától, azt hiszem, tényleg azt kérdezném, hogy 'Что делать?' Értve ezen leginkább azt, hogy de tényleg, mégis mi a fenét lehet itt még csinálni. Így, nagyon általánosan, reménykedve abban, hogy a válaszban legalábbis megfejtődik az univerzum titka, az ember és Isten kapcsolata, no meg szerény kis életünk kiakadt rugói is visszaigazodnak a helyes irányba. Mert az olvasó már csak ilyen, egy író-olvasótömeg találkozón ultimatív bölcsességeket akar hallani az írók szájából. 
Persze Ulickaja van olyan bölcs, hogy belátja, ő nem a válaszok, hanem a kérdések embere. Így aztán azt válaszolja az el nem hangzott kérdésemre, hogy az embernek folyton gondolkodnia kell. Ezt kell tenni. Gondolkodni. Lehetőleg önállóan, teszi hozzá, saját válaszokat keresve.
Persze az írónő tegnap a pécsi Tudásközpontban sok minden másról is beszélt. Arról, mennyire nem foglalkoztatja az irodalom elmélete, arról, hogyan látja a nők helyzetét Oroszországban, és arról is, fogalma sincs, létezik-e még értelmiség és betölt-e bármiféle szerepet. Úgy fest, Moszkva közelebb van, mint gondolnánk. Akár örökbe is fogadhatnánk ezt az okos és szerethető nőt, annyira a szívünkből beszél, bár kétlem, hogy kifejezetten Magyarországra vágyna.
Nagyszerű volt látni és hallgatni Ulickaját. Nagy kár viszont, hogy a tolmácsok kiválasztásánál a szervezők nem voltak körültekintőbbek, mert enyhén szólva sem voltak a helyzet magaslatán. Még jó, hogy az írónő nem beszél magyarul, mert alaposan elcsodálkozott volna saját szavain. Bosszantó volt ez a készületlenség, ez a pontatlanság, a szakmai hozzá nem értés. Talán jobb lenne, ha egy ilyen rendezvényre nem ismerős, oroszul saját bevallásuk szerint jól beszélő barátokat hívnának, hanem hivatásos tolmácsokat, akik talán kevesebbet mosolyognak, de teszik a dolgukat.
Annak ellenére, hogy persze sokkal jobban szeretném egyszer a saját kérdéseimet feltenni Ulickajának egy tea mellett, és utálom az ilyen tömegrendezvényeket, élveztem a tegnap délutánt. Aki szeretné élőben is látni ezt a nagyszerű nőt, az elkövetkező napokban még megteheti, ha jól emlékszem, Debrecenben és Budapesten is.

Privát hőfok

Én tényleg mindig csak nevettem azon, amikor azt mondták nekem, hogy fejben dől el minden. Kezdve az ember kezének hőfokától egészen a boldogság vagy hát inkább azt mondom, az elégedettség érzésééig. Meg persze a boldogulás is.
Én különben, leszámítva az életkoromból és hormonszintemből mostanában időnként adódó privát bahamai vakációkat, kifejezetten fázós vagyok. A vérkeringés lesz az oka, a beszűkült erek, a cigaretta, a feszültség ésatöbbi szól barátaim és rokonaim verdiktje. Nem vonom kétségbe. Igaz ugyan, hogy ovis koromban nem nagyon nyomasztott a globális felmelegedés, sőt az akkoriban naponta elszívott cigaretták száma sem volt jelentős, mégis mindig rohadtul fázott a kezem meg a lábam. Egyáltalán, én szinte mindig fáztam. Alternatívát csak a nyári izzadás szolgáltatott, szóval nem nagy csoda, ha a kedvenc évszakom a tavasz és az ősz.
Soha el nem tudtam képzelni, hogy van arra mód, hogy az ember önmagát fűtse, pedig tényleg van. A mi környékünkön nincs hatha jóga, ez a jógának az a fajtája, amikor az ember jó sokáig kitart egy-egy testtartást, a szervezete meg ez idő alatt előbb-utóbb öngyógyít, meg hasonlók. A jógaoktató, akihez járok, ashtanga jógát tart, ami jóval dinamikusabb, és a rövidebb ideig (5 légzés) tartott ászanák hatását speciális légzéssel növeli. Ezt a légzés udzsaj légzésnek hívják, és hangzásra olyasmi, mint amikor valaki vastüdővel lélegzik.
Amikor nyáron a haladókhoz jártam, kifejezetten ijesztőnek találtam, hogy a foglalkozás jobban hasonlított egy Darth Vader képzőre (ezt loptam), mint valami elmélyült kis csoportra.
Tegnap aztán megértettem az elméleti alapvetést is, merthogy kiderült, speciális fűtőlégzésről van szó, ami felfűti az egész szervezetet, így az izmok nem sérülnek a dinamikusabb mozgatás során sem, ráadásul megindul a méregtelenítés is, vagyis izzad az ember, mint a ló. Az elmélet tényleg vigasztaló volt, mert így legalább békésen gondoltam a szervezetem megemelkedett maghőjére, miközben fél lábon állva próbáltam egyszerre egyensúlyozni és békésen tűrni, hogy az izzadságcsepp végigcsorogjon az orrhegyemen.
Már egész jól megy a légzés, úgyhogy szerintem télen megtanítom a családnak, aztán fele annyi gázt sem használunk majd fűtésre, mint a szomszédok. Csak azt nem tudom, a macska is meg tudja-e tanulni az udzsaj légzést vagy neki esetleg kötnöm kell majd egy macskapulóvert.

A kitölthető űr

Mindenkinek meghalt az anyja már legalább egyszer ... Jó, nem kell azonnal felháborodni, mert most nem annyira konkrétan mondom ezt, hanem elméletben. Erre a gyerekmesék gonosz mostoháján kiélt érzelemre márpedig szükség van, sőt őszintén fel is vállalható bárki számára.
Nos, az ember anyja, édesanyja, a mami, a drága mama, az anyus, a mutter, meg a többiek, azok persze élnek, vagy ha meg is haltak, azt szépen tették, betölthetetlen űrt hagyva maguk mögött. Az Anyám, az más. És ezt már Freud is jól tudta, gondolom, az ő esetében is volt kétféle megszólítás, az anyáé, a kedvesé, meg az anyáé a zsarnoké. Merthogy valahogyan az anyaszerep (persze valószínűleg az apaszerep is, de azt meghagyom a fiúknak, bocs), és a zsarnok szerepe itt-ott összemosódik. Úgy általában - merem csak mondani, mert biztos, hogy nem minden esetben, és egészen biztos, hogy csak időszakosan.
Aztán ebből a kettős képből esetenként regények is születnek. Jobbak, mint Bartis regénye, és számomra idegesítőek és értelmezhetetlenek, mint például Elena Ferrante Tékozló szeretet című műve. A két regény  témája kísértetiesen hasonló: 'Anyám meghalt.' Aztán jönnek Bartis és Ferrante víziói, az emlékek gyerekkorból,  a nem annyira gyerekkorból, a lázálmok, a kivetkőzések, a halál feldolgozásának kísérletei, a düh, a gyűlölet, a szeretet.
Nagyon különösnek találom, hogy nőként egy nő regénye ebben a témában meglehetősen értelmezhetetlen volt számomra, míg egy férfié sokkalta követhetőbb és érzelmileg is megalapozottnak tűnt. Persze sarkíthatok is, Bartis regénye jó, Ferrante regénye nem. Ostobaság persze, finomabban kellene fogalmazni ...
Ferrante nyelvezete, bárki is legyen az írónő, merthogy álnév ez, zaklatott, helyenként élvezhetetlen. Nincs a gondolatoknak kifutása, úgy éreztem, csak rossz stílusú vergődés van, ahhoz meg nem vagyok és sosem leszek eléggé lélekbúvár. Igaza van, aki azt gondolja, ez lehet a fordító hibája is, valóban, mégis arra gyanakszom, ez egy gyengécske amolyan sokateladtakazelőzőkönyvbőlírokmégegyet kategóriájú regény. De nem kell hinni nekem, el lehet olvasni. Nem biztos, hogy igazam van.
Bartis Attila könyve viszont stílusban, eleganciában, gondolatokban szinte hiba nélkül való, talán csak a regény szerkezetében éreztem itt-ott egy kis megbicsaklást, mint amikor az ember olyan régóta javítgat egy szöveget, olyan sokat húz belőle a feszültség miatt, hogy helyenként az eredetileg meglévő lendület megtörik. (Nem kritika ez, jó a regény, ahogy van, csak lehet, hogy emiatt nem lesz több nagy Bartis regény, emiatt a megszállott javításkényszer miatt.)
Sokat gondolkodtam, hogyan lehetne röviden és világosan elmondani, milyen A nyugalom. Bartis példájával mondom, mert szép kép. Pompeire kell gondolni. A vulkán kitörésekor a láva körülölelte az embereket, sok évszázad után pedig az üregeket kiöntötték, az emberek szobrait pedig meg lehet nézni a múzeumban. Azt hiszem, Bartisnak igaza van, valahol írja is, hogy a szöveg, az irodalom, ha tetszik, a le nem írt, a mondatok közt ki nem mondott csendek művészete. Hogy a pontok után merre szalad az ember képzelete, merre futnak a gondolatai, na az számít, a többi kevésbé.
Számomra ez volt Bartis és Ferrante regénye között az alapvető különbség. Bartis csendjeit kitöltve egy arcot láttam, Istenét és emberét egyszerre, Ferrante űrjeit kitöltve viszont csak valamiféle amorf, értelmezhetetlen masszát. Sok mindenen múlik, tudom. A stíluson, a helyszínen, a cselekményszövésen ... de leginkább talán azon, hogy elhiszem-e, ezt egy ember fel tudja olvasni. Egy jó regényben az is fontos, hogy fel lehessen a mondatokat úgy olvasni, hogy a hallgató a köztük lévő csendet is ki tudja tölteni. Leginkább önmagával.

Lovagi szeparációs szorongás - Posta Scriptum 2

Szorongok. Eddig csak bosszankodtam, de tegnap délután egy kicsit elkezdtem szorongani. Nem vészes, tényleg ... Nincsenek rohamaim, meg nem fakadok sírva óránként. Csak van ez a kis gyomorszáj környékén tanyázó rosszérzés, hogy megint át lettem verve.
Kedden felszívtam magam, újfent bementem a postára, Jedi lovag Gertrúd királyné udvarából on the Reálhozam Quest. Volt nálam küldeményazonosító számpajzs, Szent Egon csodatévő kardja, láthatatlanná tevő kötegazinosító, s ki tudja, még mi nem.
A postahivatalban csalódottan állapítottam meg, hogy ősellenségem, a Nagy Fehér Lovagnő elhagyta őrhelyét, és helyette Sir Szakáll ül a bástyán. Mérhetetlen ostobaságomban azt hittem, Sir Szakáll már átállt hozzánk, és harc nélkül adta meg magát. Olyannyira, hogy az általam összegyűjtött fegyverekkel mit sem törődve önként indult a Reálhozam keresésére.
Hiszékenységemet azonban rútul kihasználta, és állította, a Reálhozam nyomára bukkant, s sajnálkozva bizonygatta, hogy eme csodás kincset továbbküldték királyi lovon egy másik, lakóhelyem szerint illetékes várba, ahonnan mihamarabb értem fognak küldetni.
Én sajnos hittem a galád cselszövőnek, fegyvereimet és pajzsomat elhajítottam vala, vágtattam otthonomba, hogy kellő méltósággal tudjam fogadni az értem küldött hollót. És vártam. És vártam. És ...
Most már egy kicsit szorongok, mint a Gráltól megfosztott egyház. A kincs sehol, a hollót valaki megehette, Sir Szakáll és a Nagy Fehér Lovagnő pedig vígan töltik az időt a Bahamákon.
Még az is megeshet, hogy Sir Szakáll legénykori neve Sanyi ...

A történész és a megbocsátás

Isten áldja azokat a férfiakat, akik hajlandóak fél órát várni rám még annak ismeretében is, hogy kiderül, totálisan elfelejtettem a kávézást. És akkor még nem is említettem az ajándékba kapott történeteket Sárosi doktorról, meg a híres nagymesteri tornáról, ahol, azt hiszem Lasker olyan emlékezetesen verte meg az orosz és a kubai sakkozót.
A kávézás legérdekesebb hozadéka, hogy tényleg lesz minálunk a nappaliban filmklub. Nahát ...

Minden nap

Minden nap egy újabb kaland, de tényleg. Azt semmiképp sem mondhatom el magamról, hogy valami nagy rend uralkodik körülöttem és bennem, de azért odabent mégis vannak fogódzók. Ha minden felborul az életemben, legalább azt tudjam, hol a fent, és hol a lent.
A napokban a munkahelyemen sajnos azt tapasztalom, van olyan rendszer, ahol nincsenek ilyen kapaszkodók, nincs x és y tengely, a rendszerben lévő pontok elhelyezkedése random, viselkedésük kiszámíthatatlan.
Az az érzésem, egy ilyen rendszer nem lehet hosszú távon működőképes. De az is lehet, hogy tévedek.
(Amikor képet kerestem illusztrációnak, arra jutottam, a természetben semmit nem érzékelek káoszként, mert minden összevisszaságban ott az új teremtésének ígérete. Kár, hogy az iskolában ezt most nem érzem.)

Egy percig

Egy percig én is lennék oltalom. Tovább úgysem lehetnék.

Minőségi filmek vasaláshoz 6 -Nyomás alatt

Ryan Fleck és Anna Boden legutóbbi mozifilmje (2010) igazi tíz pontos darab ebben a kategóriában. Azt hiszem ilyen kedves és összeszedett, ugyanakkor jól megcsinált, mondanivalóval rendelkező filmet nem mostanában láttam.
Maga az alaptörténet nem túl szívderítő: depressziós tizenéves fiú az ideg-elmén ismerkedik az ottani emberekkel. Nem mondanánk, hogy egy szokványos vígjátéki helyszín.
Craig (a film Holden Caulfieldja) önszántából, depressziója elhatalmasodása miatt jelentkezik segítségért, és bár első körben el akarják küldeni, végül a tinirészleg felújítási munkái miatt a felnőtt részlegre utalják. Ott aztán önmaga keresésével tölthet el közel egy hetet, távol mindentől, de leginkább a rá nehezedő, önmaga által generált, nyomástól.
A rendezőpáros ebben a filmjében szívmelengetően optimista, és arra próbál ráébreszteni, hogy bármennyire is rossz dolgok vesznek minket körül, a remény igenis megmarad. Persze vannak benne kissé közhelyes bölcsességek, mint például, hogy megszületni nem nagy kunszt, meghalni viszont munkás, de a filmet alapvetően átjáró őszinteség miatt ezekkel sincsen baj.
A nyomás alatt egyszerű igazságokra hívja fel a figyelmet. A pillanatban élést hangsúlyozza a múlton való és a jövő miatti aggódás helyett. "Lélegezni fogok."- mondja Craig a film végén, és ennél nagyobb bölcsességet a jógik sem tudtak mondani ezer évvel ezelőtt sem.
Fleckék munkája szinte hiba nélküli. Megint nagyszerű színészek összehangolt, keveset felügyelt játékát látjuk. Keir Gilhirst és Emma Roberts kiváló, Zach Galifianakis pedig egyenesen zseniális a filmben. A szerzőpárostól megszokott módon a kamera a párbeszédeket követi, és hagyja érvényesülni a színészi játékot.
Jól kitalált, jól megcsinált film ez, éppen megfelelő arányban a nevetéssel és a szomorúsággal. Ha csak pólókat vasalunk közben, elgondolkodhatunk a film által felvetett filozofikusabb kérdéseken, mint amilyen az élet értelme, a halál, a szerelem. Ha ingeket vasalunk, lehet, hogy inkább a történet maga köt majd le minket. Akárhogy is, egy nagyszerű és okos vígjáték, amit mindenkinek ajánlok. Vasalódeszka nélkül is.
(Ja igen, a cím fordítása nem sikerült ez alkalommal olyan jól, mint szokott. Az eredeti cím: It's Kind of a Funny Story.)