A kitölthető űr

Mindenkinek meghalt az anyja már legalább egyszer ... Jó, nem kell azonnal felháborodni, mert most nem annyira konkrétan mondom ezt, hanem elméletben. Erre a gyerekmesék gonosz mostoháján kiélt érzelemre márpedig szükség van, sőt őszintén fel is vállalható bárki számára.
Nos, az ember anyja, édesanyja, a mami, a drága mama, az anyus, a mutter, meg a többiek, azok persze élnek, vagy ha meg is haltak, azt szépen tették, betölthetetlen űrt hagyva maguk mögött. Az Anyám, az más. És ezt már Freud is jól tudta, gondolom, az ő esetében is volt kétféle megszólítás, az anyáé, a kedvesé, meg az anyáé a zsarnoké. Merthogy valahogyan az anyaszerep (persze valószínűleg az apaszerep is, de azt meghagyom a fiúknak, bocs), és a zsarnok szerepe itt-ott összemosódik. Úgy általában - merem csak mondani, mert biztos, hogy nem minden esetben, és egészen biztos, hogy csak időszakosan.
Aztán ebből a kettős képből esetenként regények is születnek. Jobbak, mint Bartis regénye, és számomra idegesítőek és értelmezhetetlenek, mint például Elena Ferrante Tékozló szeretet című műve. A két regény  témája kísértetiesen hasonló: 'Anyám meghalt.' Aztán jönnek Bartis és Ferrante víziói, az emlékek gyerekkorból,  a nem annyira gyerekkorból, a lázálmok, a kivetkőzések, a halál feldolgozásának kísérletei, a düh, a gyűlölet, a szeretet.
Nagyon különösnek találom, hogy nőként egy nő regénye ebben a témában meglehetősen értelmezhetetlen volt számomra, míg egy férfié sokkalta követhetőbb és érzelmileg is megalapozottnak tűnt. Persze sarkíthatok is, Bartis regénye jó, Ferrante regénye nem. Ostobaság persze, finomabban kellene fogalmazni ...
Ferrante nyelvezete, bárki is legyen az írónő, merthogy álnév ez, zaklatott, helyenként élvezhetetlen. Nincs a gondolatoknak kifutása, úgy éreztem, csak rossz stílusú vergődés van, ahhoz meg nem vagyok és sosem leszek eléggé lélekbúvár. Igaza van, aki azt gondolja, ez lehet a fordító hibája is, valóban, mégis arra gyanakszom, ez egy gyengécske amolyan sokateladtakazelőzőkönyvbőlírokmégegyet kategóriájú regény. De nem kell hinni nekem, el lehet olvasni. Nem biztos, hogy igazam van.
Bartis Attila könyve viszont stílusban, eleganciában, gondolatokban szinte hiba nélkül való, talán csak a regény szerkezetében éreztem itt-ott egy kis megbicsaklást, mint amikor az ember olyan régóta javítgat egy szöveget, olyan sokat húz belőle a feszültség miatt, hogy helyenként az eredetileg meglévő lendület megtörik. (Nem kritika ez, jó a regény, ahogy van, csak lehet, hogy emiatt nem lesz több nagy Bartis regény, emiatt a megszállott javításkényszer miatt.)
Sokat gondolkodtam, hogyan lehetne röviden és világosan elmondani, milyen A nyugalom. Bartis példájával mondom, mert szép kép. Pompeire kell gondolni. A vulkán kitörésekor a láva körülölelte az embereket, sok évszázad után pedig az üregeket kiöntötték, az emberek szobrait pedig meg lehet nézni a múzeumban. Azt hiszem, Bartisnak igaza van, valahol írja is, hogy a szöveg, az irodalom, ha tetszik, a le nem írt, a mondatok közt ki nem mondott csendek művészete. Hogy a pontok után merre szalad az ember képzelete, merre futnak a gondolatai, na az számít, a többi kevésbé.
Számomra ez volt Bartis és Ferrante regénye között az alapvető különbség. Bartis csendjeit kitöltve egy arcot láttam, Istenét és emberét egyszerre, Ferrante űrjeit kitöltve viszont csak valamiféle amorf, értelmezhetetlen masszát. Sok mindenen múlik, tudom. A stíluson, a helyszínen, a cselekményszövésen ... de leginkább talán azon, hogy elhiszem-e, ezt egy ember fel tudja olvasni. Egy jó regényben az is fontos, hogy fel lehessen a mondatokat úgy olvasni, hogy a hallgató a köztük lévő csendet is ki tudja tölteni. Leginkább önmagával.