Szorongok. Eddig csak bosszankodtam, de tegnap délután egy kicsit elkezdtem szorongani. Nem vészes, tényleg ... Nincsenek rohamaim, meg nem fakadok sírva óránként. Csak van ez a kis gyomorszáj környékén tanyázó rosszérzés, hogy megint át lettem verve.
Kedden felszívtam magam, újfent bementem a postára, Jedi lovag Gertrúd királyné udvarából on the Reálhozam Quest. Volt nálam küldeményazonosító számpajzs, Szent Egon csodatévő kardja, láthatatlanná tevő kötegazinosító, s ki tudja, még mi nem.
A postahivatalban csalódottan állapítottam meg, hogy ősellenségem, a Nagy Fehér Lovagnő elhagyta őrhelyét, és helyette Sir Szakáll ül a bástyán. Mérhetetlen ostobaságomban azt hittem, Sir Szakáll már átállt hozzánk, és harc nélkül adta meg magát. Olyannyira, hogy az általam összegyűjtött fegyverekkel mit sem törődve önként indult a Reálhozam keresésére.
Hiszékenységemet azonban rútul kihasználta, és állította, a Reálhozam nyomára bukkant, s sajnálkozva bizonygatta, hogy eme csodás kincset továbbküldték királyi lovon egy másik, lakóhelyem szerint illetékes várba, ahonnan mihamarabb értem fognak küldetni.
Én sajnos hittem a galád cselszövőnek, fegyvereimet és pajzsomat elhajítottam vala, vágtattam otthonomba, hogy kellő méltósággal tudjam fogadni az értem küldött hollót. És vártam. És vártam. És ...
Most már egy kicsit szorongok, mint a Gráltól megfosztott egyház. A kincs sehol, a hollót valaki megehette, Sir Szakáll és a Nagy Fehér Lovagnő pedig vígan töltik az időt a Bahamákon.
Még az is megeshet, hogy Sir Szakáll legénykori neve Sanyi ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése