Temetésekről

Napsütésben temetni jó. Sokkal jobb, mint zuhogó, jeges esőben például, amikor csontközelbe költözik az elmúlás. Nem vidám, nem úgy értem, hanem olyan, hogy esélyt ad kéretlenül is arra, lehessen hazamenni, ebédet főzni, a gyerek haját megfésülni.
Hét ágra sütött a nap, amikor apámat temettük. A koporsó nyitva volt a ravatalozóban, apám pedig kisimult arccal feküdt az egyetlen tisztességes, temetésekre tartogatott öltönyében, és még az arca is rózsaszínben játszott, egészen természetes formát adva a helyzetnek. Éppen csak a nyakánál vöröslő foltok miatt gyaníthatta az ember, hogy nem az élet, hanem a halál festi a színeket ilyen meglepő érzékenységgel.
Az jutott eszembe először, milyen kényelmetlen lehet a koporsó, hideg főleg, és hogy apámnak tiltakozni kellene, felállni, leporolni magát, hogy na jól van, ne szórakozzunk itt, ki találta ki ezt az egész marhaságot. De a kedves hullák nem jópofáskodnak, csendben kivárják, amíg felszögezik a koporsó fedelét akkor is, amikor mindenki számára nyilvánvaló, hogy inkább lehúznának egy feles cseresznyét. De beletörődnek, mert ilyenek.
Érdekes, hogy ritka az, amikor a gyászolók hasonló bölcsességgel tekintenek minderre, pedig lássuk be, lázadozni a halottnak volna joga, nem az élőknek. Apám temetése kivételes alkalom volt. Nem tudom, miért, de megkímélt minket a sors, anyámat mondjuk a nyugtató inkább, a teátrális jelenetektől.
Békés temetés volt, nem abból a hálistenneknemszenvedtöbbé álmegkönnyebbüléses típusból, amikor a család inkább csak a lelkiismeretét siratja, mint a drága halottat, hanem egy a teljes életet élt emberek könnyű és gyors halálát respektáló temetések közül.
Tizenhárom éve pont úgy sütött a nap, mint ma délelőtt. És a fejem is hasonló kíméletlen őszinteséggel fájt.

égrenézősdi....

...ezt a fotót akkor neked rakom ide bloggazdám, erre a péntek13-ra. Te, tudod miért!
/a népek pedig, akik megnézik, vagy kitalálják, vagy nem - végül is, annyira nem is érdekel :) /

Egy poszt, amelyben nagyon csúnyán káromkodom, de jól esik

Kérem szépen, hogy akit zavarnak a csúnya szavak, azok itt hagyjanak fel a poszt olvasásával.

Nyilvánvaló, hogy teljességgel értelmetlen dolog normálisan és lelkiismeretesen dolgozni ebben a kurva iskolában, mert csak megszívatják az embert jutalomképpen. Tegnap már felhúztam magam azon, hogy a nyakamba varrtak egy betűfelismerő csoportot második félévre, akik, teszem hozzá vidáman, nem csak angolul nem tudnak, hanem mindegyik egy kicsit pszichiátriai eset is, de hát drága Zé, benned bízunk... Lefordítom, Te biztos vagy olyan hülye, hogy amit más elbaszott, azt majd ellapátolod.
Jó, aludtam rá egyet, fasza tanerő vagyok, elvállalom, csak kezd az az érzésem kerekedni, mint az abdai kirándulás előtt, hogy összenéznek a hátam mögött, hogy na, szerencsétlen balfasz, még ezt is rá tudták sózni.
De ma végképp űberelték az egész eljárást azzal, hogy hozta a hírt a hű kis szolga, hogy adtunk neked még két órát, mert az egyik szakmai tárgyat oktató kolleginának NEM VOLT ÍGY KÉNYELMES!!! A kolleginának egyébiránt 11 a kötelező órája, mert állítólag betegre melózza magát, amikor évente egyszer valami szakmai programot leszervez, jajjaj. Most meg növeszti a seggét, és nem lehet szegény virágszálamnak csak két túlórája, mert még nemtom, mi baja esne. Szóval ő 13 órában nyomja, és nem ám annyi pénzért, mint mi, hanem jóval többért, mert fontos munkaerő, és mivel van neki szabadideje, ezért áttanít heti egy napot egy kisebb összegért a rivális szakképző magániskolában. Ő az, akinek ezt is lehet.
Én meg akkor most csináljam a dolgom négy túlórával, miközben munkaközösség-vezető és mentor is vagyok, úgyhogy mondjuk éjszaka álmomban látogassak órákat, csináljam meg a papírmunkát, és mivel a főnökeimnek nem kényelmes őszintén elbeszélgetni a munkájukat szarul végző tanárokkal, arra Biedermann megkérlek, hogy intézd el. És tényleg nem baj ám, ha nem tudsz órát látogatni, mert majd év végén fogom csak számon kérni, de akkorra majd már elfelejtem, hogy kibasztam veled. Jó lesz így?
Na most vagy felmondok hétfőn, vagy felvágom az ereimet. Vagy felhívom a háziorvosomat, és olyat teszek, amit húsz év alatt soha még nem tettem meg. Ja igen, és menjenek a picsába.

Ennek most nincs címe

A másik életemben lakunk valahol, egy házban, ahol nagy ablaktáblákat mos az eső, és ha a lábamhoz dörgölőzik, kiengedem a kutyát a kertbe.
A másik életemben valamivel később fekszem, de később is kelek, és talán a derekam sem fáj.
A másik életeben többet mosolygok délután, amikor megkérdezed, hogy telt a napom, és azt mondom, szörnyen.
A másik életemben hétvégén otthon maradok, és nézem a kezed, ahogy olvasol.
A másik életemben nem született gyerekem. Se élő, se halott.
A másik életemben veled vagyok, te meg velem.

Januári (ilyen) kesergő...

...van úgy, hogy az ilyen apró fényeket is biztatásnak vesszük. Talmi fények...

Ma egy másik

Vannak reggelek, amikor az ember hitetlenkedve néz maga elé, mert nem tudja biztosan, hogy amit előző este gondolt az életéről vagy a világról, az tényleg úgy van-e. Hogy a kiadós alvás átírta-e az előző este a gondolat bakelitjébe öntött kényelmetlen sláger refrénjét, vagy ugyanaz a kicsit szomorú, kicsit szerelmes nóta szól aznap reggel is. Hogy ugyanott reccsen-e a lemez az öntési hiba miatt vagy ez most nem, ez most tisztán szól, és a zongora meg a hegedűk is jókor lépnek be, és kivételesen nem sietik el.
A ma reggeli szám különben elég sok helyen recseg. A legtöbb a munkahelyi recsegés, mert tegnap raporton voltam az igazgatóhelyettesnél, aki látomásos napjai egyikén megosztotta velem, hogy nálunk baj van a nyelvoktatással. Tényleg baj van különben, de hogy ez azt kell jelentse, hétfőtől kapok egy újabb nehéz (értsd reménytelen) csoportot, azt nem gondoltam volna. Pláne úgy, hogy nyilván akkor még kevesebb lehetőségem lesz órákat látogatni, pedig kellene, de ezt a kétes 'kinevezésem' előtti tíz percben mindketten meg is állapítottuk.
Hát baj van igen, persze nem csak a nyelvoktatással, de én valóban ezért vagyok felelős, szóval ma le kell ülnöm Bridge-dzsel, és négyszemközt el kell erről beszélgetnünk az irodájában, mondta tegnap mélyen a szemembe nézve. Csak sajnos az van, hogy nem akarok vele beszélgetni, de azt mégsem mondhatom, hogy csendes periódusomat élem, bocs, meg azt sem, hogy unom az értelmetlen körmondatait, mert semmi előremutató nincs bennük. Tehát ma bemegyek, és elmondom neki, hogy az van, szar ez így, de majd semmi okosat nem tudunk kitalálni együtt sem arra, ha egy tanár rosszul végzi a munkáját. Maximum idén is meg tudom nekik mondani négyszemközt, hogy szerintem változtatni kellene. Aztán majd minden marad a régiben, mi meg kivakarjuk a nehéz helyzetekből, átadjuk a csoportjait valami mentőangyalnak érettségi előtt, és bazmegolunk elkeseredettségünkben. Illetve az utóbbit, habitusomnál fogva, csak én.
Nagyon jó lenne, ha lenne munkahely ma Magyarországon, és azt lehetne mondani kollégáknak, figyelj, tök jó ember vagy, tehetséges ebben-abban, de nem a tanárságban, mert azt nagyon szarul csinálod, emiatt nem is szereted, csinálj valami mást holnaptól, az életed is rendben lesz. De nincs más, az élete nem lesz rendben, és naná, hogy ha bemegy és a kutyájáról beszél negyven percet magyarul, az még mindig jobb, mintha nem lenne állása és éhen halna.
Nincs értékelés gyakorlatilag, se ön se másmilyen. Ami van, az meg nem működik. Én eljutok egy évben X órára, megnézem, van egy képem, ezt elmondom a tanárnak, teszek javaslatokat, gondolok valamit az egy óra és a személyisége ismeretében, aztán következő tanévben igyekszem ennek megfelelően eljárni, amikor beosztom a csoportokat. A véleményemet leírom a rendelkezésemre álló 3 (!!) sorba a megfelelő nyomtatványba, aztán ennyi.
Tegnap Gofrinál látogattam, jó volt látni, ahogy tanít, de holnap bejelentkezem a kutyás nőhöz, és hülye picsa leszek. Minden napom más. Nem tudom őket előre.

Szavak

Én nem tudom, mire való a szó. Hacsak arra nem, hogy megint legyen mit félreérteni. Hogy megint legyen min megbántódni. Mellékölteni egy egész képzelt holdudvart, átértelmezni, darabokra szaggatni, felszeletelni, kifordítani, megrágni, visszaköpni a szembe.

Jobb nem szólni semmit. Csak az a baj, hogy a csendet néha még a szónál is jobban tudom gyűlölni.

Hiánybetegség

Most már nagyon hiányzik a terasz.

Az én táskám - mém

Az a helyzet, ha történetíró lennék, biztosan örültem volna az elmúlt hétvégémnek, mert a tatárok dúlása ahhoz képest semmi, mint amit itt két napig elviseltem. De nem vagyok történetíró, nem is leszek, és bizony vannak napok, amikor gyakorlatilag az agyamra megy a családom. Ilyenkor Gerald Durellel vagyok, mert tényleg, néha senki sem normális. Persze én sem.
Nos, írhatnék arról, milyen is az, amikor a tesóm vidéken tölti a hétvégét és hozzá anyám is telihold üzemmódban működik, de nem. Az ember családja olyan, amilyen, leginkább őrjítő, de ha nem nagy baj, inkább felejteni szeretnék. Amúgy is a téboly határán mozog ez a hét a félévzárással.
Helyette Gombóc Artúrné miatt legyen egy mém, ami leginkább és legvalószínűbben csak nőknek érdekes. A lényeg az, le kell írni, mi minden van a táskádban. Ennyi. Egyetlen fontos dolog van csak, elhallgatni semmit sem szabad. (Persze sosem tudjuk meg.)
Akkor itt az enyém ma reggel:

Müller drogéria nyugta.
Piros bőr tok a kártyáimnak, amiket nem ebben tartok. Helyette valami papírok vannak benne.
Metro számla.
Határidőnapló. Barna borjúbőr, tollal. (Karácsonyi ajándék.)
Üres Wild Fruit Orbit drops doboz.
Piros bőr pénztárca.
Szájfény.
Cippo címe egy papírdarabon.
TSB-től kapott valami keleti eredetű kis szőnyegmintás tartó. Ebben tartom a gyógyszereimet. Elvileg. Gyakorlatilag van benne pár aszpirin, valami fájdalomcsillapító, amit Gofritól kaptam kábé egy éve, vérnyomáscsökkentő, amit nem szedek több, mint egy éve, egy hajgumi, ami nem az enyém, és egy tampon.
Iskolai kulcscsomó kék nyakpánton.
A néhány bejegyzéssel korábban említett két notesz, mert még mindig nem tudtam választani.
Egy fekete neszesszer, (ezt hogy kell leírni? most már tudom). Benne fogköztisztító alias Orbit kolibri, további tamponok (bocs fiúk), egy rúzs, amit nem használok, és egy púder, amit havonta egyszer. Többet kellene sminkelnem ebben az életkorban.
Egy menülap a Csillagból, amit a pénteki malacsültes vacsorán szerzett TSB, mert kiderült, hogy Gofri sosem járt még ott, el kell vigyük ebédre.
Papírzsebkendő.
Kalendulás kézkrém. (Használhatatlan, mert két óra alatt szívódik be.)
5 darab toll. 2 piros, 3 kék.
Kézfertőtlenítő zselé, gyakorlatilag üres.
Salman Rushdie Grimus című könyve angolul. Tegnap könyvtárban voltam.
Pár orvosi lelet.
Cigaretta, öngyújtó.
Októberi lottószelvény. (Vajon nyertem? Már mindegy.)

Ha valakinek van kedve, leírhatja, mit talált a sajátjában. Rendrakásra is jó. Én most az üres dobozokat legalább kiveszem.

Kritikai kiadás

Régebben nem gondoltam volna, hogy lehet úgy is rossz egy könyv, hogy tulajdonképpen nem is az a rossz, ami benne van. Ez az elmúlt néhány év újdonsága lett.
Gyerekkoromban maximum olyannal találkoztam, hogy egy könyv nem tetszett, mert untam, mert túl bonyolultnak találtam, mert esetleg nem tetszett a stílusa. Legtöbbször ennek ellenére végigolvastam, esetleg a túl unalmas kategória egy-egy darabját tettem csak félre.
A ma könyvkiadása azonban mintha esküt tett volna, hogy még azt is elszúrja, amit szinte nem is lehet. Pedig, gondolom, a dolog nem úgy működik, hogy na tessék, hoppá, adjunk ki gyorsan még valamit délután, mert van egy kis időnk...
Most nem a könyvkiadók még akár indokolható szellemi kurválkodásával van bajom, etetni kell a gyereket, ez van, hanem azzal, hogy ha már egyszer úgy dönt valaki, hogy kiadnak egy művet, akkor azt miért nem lehet tisztességesen megtenni.
Ha külföldi a szerző, akkor igényes fordításban például. Én egész életemben nem olvastam ennyi szarul fordított, magyartalan mondatot, mint az elmúlt 4-5 évben. És félre ne értsük, nem csak a fordító hibája, hanem a kiadóé, mert tényleg, ha az ember fordít valamit, akkor azt mégiscsak jó volna valaki másnak meg lektorálni.
Aztán például itt van a Hamvas életmű-kiadás. Huszonegy éve indult, első kötetként az Anthologia humanaval. Most kíváncsiságból levettem a  polcról. Akkoriban a kétszázötven forintért volt hozzá bevezetés, névmutató és voltak megjegyzések a kötet végén. A most ajándékba kapott Levelek az utolsó kötet, ha jól értem. Se bevezetés, se egy névmutató. 3600-ból nem telik.
Tegnap a női közös könyvtárnak beruháztam egy Zacher hogy is mondjam mibe, interjúkötetbe. Na mindegy. Szóval Dr. Karizs Tamás kérdezte Zacher doktort az élete dolgairól. Barátok, azért. Jó, nem leszek szemét, hát mondjuk én is kérdezhetném TSB-t vagy VM-et, esetleg Gofrit vagy mit tudom én kit, és akkor ezt kiadnám. Illetve persze nem, mert az ő nevükkel momentán nem lehetne eladni x+3 példányt, amitől ez akkor most rentábilis befektetés. És nem is a Zacher doktor sztorijaival van a gond, hanem hogy akkor ez most micsoda is műfajilag, és hogyan is van megírva. De ez még mindig hagyján, mert szeretjük a doktort, az itt-ott sántító történeteket is, ahogyan ez egy kötetbe itt össze lett gründolva ilyen különösebben nemtommileszbelőledemegírom stílben. Elnézzük.
A nagyobb baj az, hogyan is jelenik meg mindez ebben a kötetben vizuálisan. Mert azért igenis fontos a külcsíny is, az olvasó ember víziomán (bocsánat), szóval látványra is gerjed, mit csináljunk, nem csak a mondanivalóra. A látvány meg kicsit sokkoló. A borító képe elmegy, nyilván a célközönség elsősorban a doktor női rajongótábora, tesznek rá egy szép nagy portréfotót. Oké. De aztán a szedés, meg betűtípus főleg, az valami hihetetlen. Végig az volt az érzésem, valami lányregény skinjére lett ez ráhúzva, hogy akkor ezer példány Laura és a sminkkészlet, aztán háromezer Zacher interjúkötet. Nem így megy, de akkor is. És mindez akciósan kuponostól kettőezerhatért.
Tudom, nekem semmi se jó. De olyan nagy kérés ez? Hogy ha már kiadnak egy könyvet keménytáblával, akkor az legyen tisztességesen megcsinálva? Na jó. Elmegyek könyvtárba. Ott legalább mindjárt visszarakom a polcra, ha nem tetszik valami.