Temetésekről

Napsütésben temetni jó. Sokkal jobb, mint zuhogó, jeges esőben például, amikor csontközelbe költözik az elmúlás. Nem vidám, nem úgy értem, hanem olyan, hogy esélyt ad kéretlenül is arra, lehessen hazamenni, ebédet főzni, a gyerek haját megfésülni.
Hét ágra sütött a nap, amikor apámat temettük. A koporsó nyitva volt a ravatalozóban, apám pedig kisimult arccal feküdt az egyetlen tisztességes, temetésekre tartogatott öltönyében, és még az arca is rózsaszínben játszott, egészen természetes formát adva a helyzetnek. Éppen csak a nyakánál vöröslő foltok miatt gyaníthatta az ember, hogy nem az élet, hanem a halál festi a színeket ilyen meglepő érzékenységgel.
Az jutott eszembe először, milyen kényelmetlen lehet a koporsó, hideg főleg, és hogy apámnak tiltakozni kellene, felállni, leporolni magát, hogy na jól van, ne szórakozzunk itt, ki találta ki ezt az egész marhaságot. De a kedves hullák nem jópofáskodnak, csendben kivárják, amíg felszögezik a koporsó fedelét akkor is, amikor mindenki számára nyilvánvaló, hogy inkább lehúznának egy feles cseresznyét. De beletörődnek, mert ilyenek.
Érdekes, hogy ritka az, amikor a gyászolók hasonló bölcsességgel tekintenek minderre, pedig lássuk be, lázadozni a halottnak volna joga, nem az élőknek. Apám temetése kivételes alkalom volt. Nem tudom, miért, de megkímélt minket a sors, anyámat mondjuk a nyugtató inkább, a teátrális jelenetektől.
Békés temetés volt, nem abból a hálistenneknemszenvedtöbbé álmegkönnyebbüléses típusból, amikor a család inkább csak a lelkiismeretét siratja, mint a drága halottat, hanem egy a teljes életet élt emberek könnyű és gyors halálát respektáló temetések közül.
Tizenhárom éve pont úgy sütött a nap, mint ma délelőtt. És a fejem is hasonló kíméletlen őszinteséggel fájt.