A notesz, az nem határidőnapló. Sőt még csak nem is az a gyerekkorunk felülspirálozott kockás (akarom írni, négyzetrácsos) kisalakúja, aminek a borítása mondjuk betegrózsaszín, esetleg koszszürke karton, mondanám, de kartonnak meglehetősen erőtlen, mondjuk akkor félkemény papír. A notesz, ami manapság amúgy is jegyzetfüzetnek hívatja magát, hosszúkás, szolid, de strapabíró külsővel bír, és lehetőség szerint fekete, esetleg barna vagy vörös.
Ragasztott jegyzetfüzet nincs, de ha van is, nem kell róla tudomást venni. Valamire való grafomán csak a fűzött jegyzetfüzetet ismeri, nem dehogy, nem sznobériából, hanem praktikumból. A fűzött az bírja a szelet, a metrót, a buszt, az esőt és a női táska apokaliptikus hétköznapjait. Bizonyítottan túléli a mágneses viharokat, ezért megsemmisíthetetlen ellenfele a merevlemezeknek.
Tehát fűzött és mindenképpen vonalas. Legalábbis nekem, mert különben szertefutnak a gondolataim, de nem mindig volt ez így, volt, hogy a sima is jó volt, vagy a kockás (mondom négyzetrácsos), akkor rajz is fért az írás mellé.
Idén még gondolkodom. Tavaly two-in-one megoldás volt, a határidőnaplóba elfért pár dolog, szülőik, futó gondolatok a telefonszámok helyére, de az idei gyűrűs-bőrszerkós agenda ennél szigorúbb, az engedélyezett három mikrooldal nem lesz elég.
Van még egy Gofri amerikás ajándékából megmaradt barna kartonborításos Moleskine, a háromból egyet teleírtam, a másikat meg Bori rajzolgatta tele. De van még egy fura szerzet is, egy halottszagú, bordóra festett lapszélekkel, ami imakönyvnek tetteti magát különben, de nem az. Lousie találta a G210 hátsó raktárszobájában, hogy akkor ezt így misztikusan az Isten biztosan nekem szánta, de eddig még nem mertem írni bele semmit.
A hétvégén kitalálom. Majd választok a meglévő lehetőségekből vagy veszek egy teljesen újat. Tabula rasa.
