Besztof sic!

Higgadtam egy napot a tegnapi értekezlet után, és lám, javamra vált. A bejegyzésben nem lesz káromkodás.
Tulajdonképpen nem is szeretnék különösebbet mondani erről az egészről, inkább álljon itt néhány gyöngyszem szó szerinti idézetben:

Satöbbi tehát.
Én szó szerint írtam, jó???
Igen bizonyára nyilván.
A fiatalok normaszegésének és deviáns viselkedése. (Kivetítve.)
Akkor egy kis gazdaság tehát társadalomtudomány.
Ez egy szélesebb életkort fog át. (11111111111 éves?)
Ezek jelentős mértékben szülnek. (Cigány gyerekekről. Ha megölöm ezt a nőt, nem mentenek fel, ugye?)
És ez egyre gyorsuló mértékben nő.
Társadalmi katasztrófa következett be.
A pedagógushivatás tekintélyvesztése mélyponton van. (Vagy más.)
Csak mondom, tudományos fokozattal csínján kell bánni. (Akkor Gofrit majd kirúgja, ha ledoktorál??? Hol az agyszkennerem?)

És végül:
A szeretet vezérli a köznevelési rendszer egészét.

Ez utóbbit lefordítom akkor közoktatási angolra:
MAKE LOVE NOT MONEY.

Valaki fogjon le, legyen szíves.

Nyolcan

Majdnem nem is mentem el. Nyűgös és fáradt napokat generálok mostanában magamnak magamból meg a világból összegyúrva, úgyhogy tényleg, ha mondjuk tegnap nem a lányokkal ebédelős csütörtök van, tényleg el sem megyek. És akkor kimaradt volna egy fontos beszélgetés az életemből.
Persze szóltam előre, hogy nem olvastam végig a könyvet még, lassan jutok benne előre, nem tudom, Rushdie vagy a könyv miatt, mindegy, úgyhogy arra gondoltam, majd elülök a sarokban és kussolok, de bármit inkább, mint a mai beszámolót.
Most már fél éve, hogy összejárunk a hónap utolsó csütörtökjén, hogy könyvekről beszélgessünk, és talán van már valami kapocs közöttünk, ami akkor is összeköt, és ami akkor is elvisz minket ebbe a kis furcsa, félhomályos szobába, amikor nem olvastuk (végig) a könyvet. Nem barátság ez még, azt hiszem, érdeklődés inkább vagy nyitottság, egyfajta belső késztetés, hogy beszélgessünk egymással a világról. Nehéz pontosan körvonalazni.
Valahogy úgy éreztem tegnap estig, hogy csinált csoport ez. Egy egyensúly nélküli vegyület, nem is, talán mint az olaj és a víz. Kevered, kevered, de nem oldódik.
Nem értek a csoportdinamikához, nem tudom, mitől változnak a dolgok egyszer csak, de megváltozhatnak, és ez a világra nézve jó hír. Tegnap többünknek is fontos volt eljönni, és nem én voltam az egyetlen, aki nem olvasta végig a könyvet. Ha jól belegondolok, végül négy-négy volt az állás olvasók-nemolvasók tekintetében. Mégis ott voltunk mind a nyolcan...
Mint az igazán jó beszélgetéseknél, nem lehet pontosan felidézni, miről is volt szó. Pont mintha arról kellene írnom, miről beszélgettem TSB-vel, meg VM-mel. Apróságok jutnak eszembe. A hosszú kávé röviden. Ilyenek. Az estéről meg ... hogy ... fogalmam sincs. Annyi mindenről volt szó, többek közt Frida Kahloról, meg a szobrászatról, Rushdie Sátáni verseiről, aztán végül valahogyan oda lyukadtunk ki, hogy a művész nem tudja kiölni magából az alkotási vágyat, de különös módon azt sem, hogy a művét a világnak megmutassa. Mert van, lesz abban valami patologikus, ha magába fordulva valamelyiknek nem tesz eleget. És hogy boldog harmóniából alkotni nemigen lehet.
Nehéz leírni egy csoport beszélgetését. Nem is lehet jól talán, annyi minden alakítja a beszélgetés menetét, mert lehet, hogy csak egymásra néz két ember gondolkodva, a harmadik pedig emiatt mond egy mondatot, amiből új iránya kerekedik a történetnek.
Összenőttünk egy kicsit, azt érzem, nyolcan, nyolc teljesen különböző ember, szanaszét futó életekkel és gondolatokkal, havonta egy estére, egy író kezében összefogott zsinórok azért. Megszerettük egymást? Nem tudom, minek kell hívni ezt. Szeretetnek mondjam egymás elfogadását? Azt, hogy örömünket leljük abban, ha a másikat meghallgatjuk? Közösség ez most akkor, esetleg valami kezdődő barátságféle? Lehet barátság úgy emberek között, hogy szinte semmit nem tudunk a másikról, csak a gondolatait ismerjük meg?
Beszélgetni kell emberekkel. Talán ez volt a legfontosabb tanulság. Meg az is, elmehet az ember évekre Japánba, szétverhet egy hónapokig faragott kőtömböt, kifordíthatja önmagát, ha nem ez az útja, nem lesz nyugalma. Zavarodottság, értékvesztés és a támpontok teljes hiánya nehezíti ma az alkotók életét. Valami ilyesmit mondtunk, de most először éreztem úgy, reggelig is lehetett volna  beszélgetni.
Egy hónap múlva majd Simone de Beauvoir kapcsán folytatjuk valahonnan. Mert most már lett mit mondanunk egymásnak.

Csütörtök

Csak menjünk már el egy kicsit.

A törvénytiszteletről, meg a jóképű gengszterekről

Egy diákom ajánlására néztük meg múlt héten Michael Mann Közellenségek (Public Enemies) című filmjét. Nem vasalósnak ajánlom, legfeljebb másodszor.
Nagyon érdekes film, kifejezetten jó, mégis volt benne elég sok dolog, ami meg nem tetszett.  Ami nagyon jó volt benne, az a történelmi hitelesség. Michael Mann azt hiszem, az a rendező, aki alaposan, szinte dokumentarista attitűddel járja körül a témáját. Nagyon korhű volt a jelmez, a díszlet, a beállítások, a történetvezetés. Mann ennek a hitelességnek rendelte alá a szereposztást is, a szereplők szinte a megszólalásig hasonlítanak a történet eredeti alakjaira, és ez tulajdonképpen nem olyan nagy baj addig, amíg a kiválasztásnak nem rendelődik alá a színészi alakítás.
Ez sajnos most nem tudott megvalósulni a filmben.
A színészek haloványkák maradtak, pontosabban az általuk megformált karakterek maradtak kidolgozatlanok, többségük alakítását sajnálatos módon elnyomja a harmincas évek csillogása. Még az a szerencse, hogy azért nem mindenkiét. A Melvin Purvist alakító Christian Bale és a J.Edgar Hoovert alakító Billy Crudup jól játszanak, a John Dilligert alakító Johnny  Depp pedig hibátlanul hoz egy gengszternél is gengszterebb típusfigurát. Az ő esetében nehezen tudok dönteni, mert nem tudom, csak így sikerült, ilyen csillámosan felszínesre a játék, vagy ez kifejezetten rendezői szándéknak tudható be. Legyünk optimisták, mondjuk, hogy direkt ilyen álomszerű papírhős ez a figura.
Ami még verhetetlen a filmben, már megszoktuk ezeknél a pasiknál, az a zene. Nagyon jó ízléssel válogattak, úgyhogy érdemes a filmzenei albumot is meghallgatni. (A lejátszón van belőle néhány szám.)
Megszerettem ezt a filmet, ez az igazság. Kicsit sajnálom, hogy egy csomó részét (vagy az összeset??) videokamerával vették fel, ami biztosan szándékolt újdonság és kísérletezés, de nekem a harmincas évek gengsztervilágához sehogy sem stimmelt a dolog, sőt itt-ott kifejezetten zavart, hogy nem volt rögzítve a kamera. Hogy jött ez a dokumentarista hitelességhez párban, fel nem foghatom. Mindegy, ez van, egy nem tökéletes, de összességében nagyon is szerethető filmet ajánlok azoknak, akik kedvelik a harmincas évek Amerikáját, a jóképű fickókat és a jó zenét.

Vera más szempontból a történelmi háttérről, és a törvénytiszteletről a VilagMa oldalán.

Pedagógushétfő

A hétfők ... Tegnap olvastam, hogy Felkelni, Túlélni, Lefeküdni. Annyira ilyenek a hétfőim mostanában. (Meg a keddjeim, meg a szerdáim...)
Tegnap Dani osztályozóvizsgája vett ki az észből, miután annyit sikerült kinyomozni a féléves négyeséről, hogy valahogyan a tizedikes tanév anyagára négyes osztályzatot kapott. Hogy emlékeink szerint mindösszesen egyszer vizsgázott, amire a tanár azt mondta neki szóban, hogy ötös, az mindegy, azóta már le is érettségizett. Az osztályfőnöke annyit mondott a telefonban, talán félreértett valamit Dani, mert náluk spanyolul a próba az vizsgát jelent. Hogy ehhez egy olasz anyanyelvű angoltanárnak mi köze lehet, nem nagyon értem.
Mindenesetre kértem, hogy keressék elő a vizsgajegyzőkönyvet, bemegyek, megnézem. Hogy tudok-e tenni bármit, nem nagyon hiszem. Ha a kormányhivatalhoz fordulok, és igazam van, nem jól vizsgáztattak, akkor eljárás indul az iskola ellen, elmarasztalják az igazgatót és az érettségi elnököt, Daninak újra kell vizsgáznia stb. Jó kis csapda. Ha igazam van, mindenkit megbüntetnek. Persze nyilván ez lenne a helyes, csak éppen a gyerek szívná meg alaposan, hiszen ő még évekig ebbe az iskolába fog járni.
Mindeközben Eszterék osztálya január huszonharmadikán sem kapott bizonyítványt. Most akkor ezzel is mit lehet kezdeni. Én mondjam az igazgatójának, hogy törvényt sértett???
Mindig a törvény betartása az egyszerűbb hosszú távon. Hiába morog az ember, hogy adminisztrálni kell rendesen, be kell tartani a határnapokat, a gyereknek biztosítani kell minden törvénybe foglalt jogát, mert ha egyszer valaki vizsgálódni kezd, akkor egy csomó rossz következménye lesz ezeknek az apróságnak tűnő dolgoknak.
Ja, és ha szülőként szólsz, majd megnézheted magadnak a gyerek jegyeit, ha kollégaként, menj a francba, majd pont egy másik iskolából jövő mondja meg, mi a tuti, ha meg elnökként, akkor 'nem vagy elegáns' (értsd egy kötözködő HP). Jó kis dilemma.
A napom a saját intézményben varázslatosan telt különben. Bridge sokáig titkolta az értekezlet értékelő szempontjai, de valaki tök véletlenül rátalált a szerver eldugott csücskében. Most majd azt használjuk, annak ellenére, hogy B két hete megígérte, elküldi e-mailben, és azóta sem szólt egy szót sem. Magad uram. Majd telepatikus oklevelet is kapunk év végén.
Ehhez tegyünk hozzá egy órát nap végén a betűfelismerő csoporttal, egy szülői értekezletet Borinál, és egy esti 'merttisemmitsem-tudtokelintézninormálisangratulálok' bátorító kirohanást, amit az egész vizsgamizériával kapcsolatban Zé úrnak sikerült megosztania Danival meg velem. Ezek után Dani este tízkor még szétszerelte az ágyát, és levitte a garázsba. Most a földön alszik. (Matracon persze.)
Minden nap öröm tanárnak lenni, de a hétfők kétségtelenül valami különleges bájjal bírnak. Vagy csak most ért ide a mágneses vihar.
Bátorító zene legyen. Nomen est omen.

A januári napsütésről

A januári napsütés mint a gyógyító csoda. Ami nyáron felizgatja a természetet, tevékeny munkára sarkallja az élővilágot, az télen bónusz, különös jutalom a tétlenségben. Mint egy időskori szerelem.

Párnakönyv

Azt olvastam Rushdie könyvében, hogy egy férfi, amikor az általa szeretett lány megvetően nézett rá, viszketni kezdett. Persze maga a szereplő és az ő csalánkiütései is a fikció körébe tartoznak, de azért szerintem is van ilyesmi.
Nekem például ajakherpeszem csak és kizárólag olyan napok reggelén jön ki, amikor egyébként valami feladatom van, amit utálok. A továbbképzés első reggelén például sikerült egy viszonylag kicsi, de kitartó herpeszt növesztenem.
Erről is lehetne regényt írni. Az lenne a címe: Úton az autoimmun felé. Esetleg több kötetben is.
A tegnapi nap után megint annyira fáradt voltam, hogy már este hétkor zombi üzemmódban működtem. Jó ez persze, szesztakarékos, mert berúgni már teljesen felesleges. Egyszerűen eszméletlenre alszom magam.
Valaki egyszer azt mondta, ez is a depresszió tünete, hogy az ember folyton aludni akar, de szerintem simán nincs igaza. Ez a depresszió kezelésének a módja. És igenis jó. Aludni jó. Ha tud az ember.
Én ritkán tudok, úgyhogy ilyen párna korszakaimban kihasználom a lehetőséget, és alszom.
A pihentség persze független az alvással töltött időtől, de egyáltalán nem független a párnától és a matractól. Ezekben nagyon válogatós vagyok: kemény matrac, félkemény és kicsi párna (előbbi a derekam miatt, utóbbi, mert hason alszom legtöbbször).
Volt egy korszakom, amikor párna nélkül aludtam, de nem jött be, mert még a szokásosnál is rémisztőbb álmaim voltak. Azóta visszatértem a párnákhoz. A párnák reményt adnak. Nem tudom, miért. Talán, mert olyan jól ölelhetőek, mert nem beszélnek, és mert nem akarnak az embertől semmit.
Akkor inkább mégis ez kellene: Biedermann Izabella: Párnakönyv. Ha jól sikerül, esetleg második részként a Matrackönyv. Persze a vége nem lenne olyan vidám.