A cseresznyebefőttről

Bennem a cseresznyebefőtthöz nagyon otthonos emlékek társulnak. Pedig anyám akkoriban nem főzött be semmit, az akkoriban alatt a gyerekkoromat értsük, és mostanában is csak szigorúan a tízperces lekvárok híve.
Ezt nem szemrehányásként mondom, én magam is a gyors lekvármegoldások híve vagyok, befőttet készíteni pedig gyümölcsös és kamra híján én sem szoktam.
Visszatérve a cseresznyebefőttre ... annak idején nem osztották a gyerekhez járó betegszabadságot ilyen bőkezűen, mint manapság, vagy anyámat nem engedte a főnöke, nem tudom. Mindenesetre elég gyakran előfordult, hogy ha csak egy kisebb betegségem volt, 'normális' láz, torokfájás, köhögés, akkor anyám nem maradt velem otthon. Nyilván nem öt éves koromról beszélek, hanem mondjuk kilenc-tíz éves koromról. Olyankor mindig vett nekem egy üveg cseresznyebefőttet munka előtt a boltban, én meg azt ettem egész nap. Globust talán.
Nem színüket elegánsan megtartó, kívánatosan piros szemekre kell gondolni, hanem aprócska, szürkévé konzerválódott, túlcukrozott lében ázó cseresznyékre. Talán már nem is létezik ez a fajta befőtt, mert kiderült róla, hogy súlyosan károsítja az egészséget vagy mit tudom én. Pedig gyógyított.
Manapság az anyák általában otthon maradnak a beteg gyerekkel, ami nagyon jó. Én még a nagyok miatt is aggódom, ha betegen kell itthon maradniuk, pedig nem kicsik már.
Emlékszem, amikor gyerekeim születtek, az akkori főnököm azt mondta, ha beteg a gyereked, maradj vele otthon, az itteniek megvárnak, a sajátod a legfontosabb. És amikor bajom van azzal, hogy lassan embertelen terhet szeretnének a tanárokra mérni, nem a munka fáj, hanem az, hogy a sajátjaimra nem marad idő és türelem. Ezt a fajta cseresznyebefőttet pedig nem is lehet már kapni a boltokban.

Ismeretlen ismerős

Sokadszor felejtem el, hogy november van. Még a reggeli ködök is inkább októberre emlékeztetnek, hiába fagy a szélvédőre a pára.

Békés ez most. Beszélgetős november.
Tegnap először találkoztam valakivel, akit talán 3 éve ismerek. A végig nem olvasott Kemény István regény jutott róla eszembe, csak másképpen.
Kedves, ismeretlen ismerős.

Szezon

Mostanában rohanok, és ez baj, mert nincs idő beszélgetni. Tegnap Vitéz Mihállyal kétszer futottunk neki, hogy váltunk pár értelmes mondatot, de mindkétszer hiába. Persze nem csak vele.
Különben meg még ez a nap, aztán egy hét szünet. Akkor majd azért lesz egy kis idő, ha nem is sok, mert már telezsúfoltam a napokat előre ...
Most már közeledik a karácsony is, amit onnan lehet tudni, hogy bármire ránézek, ajándékok jutnak eszembe. Magam készítette ajándékok persze. Annyi csak a baj, hogy hamar elfelejtem, kinek mit gondoltam ki, szóval le kell írni.
Ez a karácsony közeledése dolog azért is valószínű, mert két napja Bublét hallgatok a kocsiban. Érdekes ez a fickó, nagyon kellemes hangszíne van, néha be is dőlök neki, de Sinatra azért akkor is más. Különben azt nem értem, hogy ha néha tud nagyon jó lenni, akkor az esetek nagy százalékában miért csak korrekt?
Tegnap voltam színházban. Az is csak korrekt volt. De hát ez meg olyan, mint az életben. Hogy a korrekt az rendben van, de kicsit unalmas. Inkább kell a szenvedély, még ha ezzel kockáztat is az ember.

Kezdetnek

Apámnak hófehér haja és nagyonkék szeme volt. A hófehér hajában az volt a különleges, hogy olyan kitartóan és változatlanul fehér volt már harmincéves korától, a szemében pedig az, hogy változni tudott a színe. Nem tudom, mennyiséghez is köthető volt-e ez a színeváltozás vagy mindegy volt, mennyi, csak az alkohol legyen, mindenesetre ha ivott, a szeme színe jégkékre változott. Mint egy befagyott neontenger.
Apám meg azért  ivott néha, sőt ha a valóságtól, meg anyám kutató pillantásától menekült, akkor kicsit gyakrabban, és akkor annak a jégtengernek a színe csillogott vissza a szemében.
Nem szerettem, ha ivott. Nem szerettem, mert akkor a szemei a semmit tükrözték, én meg megijedtem, hogy apám a semmiben hisz.
Egyszer hazafelé jöttünk a nagybátyám kertjéből, részeg volt, csak meredt az útra, hogy ő gyalog megy, én meg mondtam, hogy ne, gyere busszal, de ő a semmiben akart gyalogolni, én meg emlékszem, hiába akartam a szemébe nézni, én is a semmi része lettem.
Érdekes, hogy a férfiak szeme olyan sok mindent elárul a boldogságukról, meg a semmiben tett kis privát utazásaikról, meg a más nőknél tett kis privát utazásaikról. A nők meg ... a nők meg ha boldogok, ha boldogtalanok, becsukják a szemüket.