Néha sikeredik olyan fotó amiről azt gondolom, hogy meg kell mutatnom másoknak is. Zé volt olyan kedves hozzám, hogy adott vendégoldali lehetőséget nekem itt, az őblogjában. Szeretek itt lenni nála, vendégségben is. Szeretem olvasni őt, szeretem azt, hogy sok mindent hasonlóan gondolunk a világunkról. Bár párhuzamos idősíkokon járunk, de itt - közel egymáshoz.....
Mindenkinek, aki olvassa őt kívánok boldog újesztendőt! Persze, hogy levendulával :)
Tavaly már készült egy ilyen blogos visszatekintés akkor még a freeblogos két blogról, idén a két blogspotosról gondoltam. Mivel magáról az évről már megemlékeztem máshol, itt legyen elég csak a posztokról.
Januárban költöztem át a blogspotra, ha jól nézem, sokat olvastam és filmeztem. Nekem a januári kedvencem most így utólag a Neuron. Nem kizárólagosan, de jelentősen.
A február nehéz. Két kép is van, amit azóta is nagyon szeretek. Inkább a kép, mint a szöveg miatt két kedvenc is van. Az egyik a Szürke, a másik a Mondrian a tavon.
A március ... jó sokat írtam, de minek? Egyértelműen a Japánban a kedvenc. A többi felejthető.
Az április kirándulós-sétálós volt sok fotóval. Talán végül is a Hervé legyen, mert oda Lucziferrel mentem. Persze az is kiderült, más képeket láttunk, mert mindig mindent máshonnan nézünk.
Május, a május az mindig nevetős, de a tavalyi az nem. Meghalt Gill Scott-Heron. A posztok sem túl örömteliek, inkább vágyakozóak. Álmodozó hónap volt, mint azItt.
Júniusban annyi minden jó volt. Vendégbejegyzések Nagytesótól a Fishingről, Luczifer egyetlen vendégsége, Sasó nem múló szépséges képei... Saját magamtól meg szerettem a hársfás bejegyzést, olyan májusi szerelmes júniusban.
Júliusban átköltöztem ide, mert elfogyott a tárhelyem a drz54 oldalon. A legjobban a Fázisportrétszerettem írni.
Az augusztusiakból a Tündérutcai fiúkróltválasztottam, mert a barátság az nagyon fontos.
Szeptemberből legyen mondjuk a fügérőlszületett kis poszt, októberből pedig a festészetről, mert az egy szép kép.
November. Nem is tudom. Talán az a lepkés, az elviselhető. Decemberből meg az emléksorképe. Az szép.
Idén ilyesmi telt tőlem. Hol érdekesebb, hol unalmasabb posztok, képek, gondolatok. Még jó, hogy voltak vendégek. Viszont kivételesen meg tudom mondani, nekem melyik volt 2011 legjobb írása magamtól. Sajnos-hálistennek a kép nem az enyém, csak a szöveg. A poszt a fényképezésről szólt. Meg a halálról. Meg az életről. Ami fontos, arról.
Bár tegnap megremegett a kezem, amikor a drz55-re kattintottam, és ellenállhatatlan vágyat éreztem egy hirtelen blogköltözésre, mégsem teszem. Egyelőre.
Én vagyok az, aki nem szeret egyedül főzni, bevallom, és ebbéli beállítódásomat feminin vonásnak tudom be. (Erről majd még máshol.)
Például, hogyan készítsünk stíriai metéltet és gulyást? Nem bonyolult. Első lépésként hívjuk meg magunkhoz rég nem látott tanítványunkat. Vegyünk ezt-azt a boltban, de leginkább forralt bornak való borokat és gyümölcsöt. Majd a gyanútlan vendégre érkezés után azonnal adjunk kötényt, kezébe kést.
Amíg aprít, mesél. Amíg dinsztelek, kérdez.
Baráti főzésekhez mindenképpen válasszunk olyan receptet, ahol aprítani kell, és lehetőség szerint legyen valami tészta, ami gyúrható. Attól van az egésznek ilyen otthonérzése. (Nekem legalábbis biztosan, mert a házilag készült tésztába mindig belekerül valahogyan a lélek, legyen az bár metélt avagy kelt.)
Egy ilyen ebédmeghívás kevéssé nagystílű és lélegzetelállító, viszont annál szórakoztatóbb. Ebéd déltől ötig. Ilyen is van.
Van ez a szigorú kép a mindennapokban, ami másokban él rólam, és amit akaratlanul is táplálok. Furcsa, mert mindig laza embernek gondolom magam, meg közvetlennek, de aztán időnként kiderül, hogy odakintről más látszik, mint idebentről. Emiatt meglepetéseket okozom embereknek.
(Pedig VM szokta mondani, hogy tessék mosolyogni, ha viccel az ember, és bár igaza van, úgy tűnik, mégsem mindig sikerül a megfelelő szituációhoz a megfelelő arcjátékot mellékelnem.)
Ez most azért jutott eszembe különben, mert tegnap délután sokat nevettem hangosan, és mivel ez nekem is feltűnt, arra gondolok, nyilván más napokon nem nevetek ilyen felszabadultan. Baj ez.
Az iskolai mindennapjaink kevéssé szólnak a gondtalan kacagásról, ez igaz, de most, hogy megint megtapasztaltam, eszembe jutott, mennyire hiányzik. Pedig csak négyen boroztunk tegnap délután, nem az egész tantestület, még csak nem is az a tizenkét ember, aki annak idején annyi hétvégét áldozott az együttlétre, a tanulásra és a közös munka megtapasztalására.
Öt év alatt oda jutottam, hogy bezárkóztam. Nem magamba, egy másik közösségbe, egy másik világba. Mindenre és mindenkire nem jut idő, mondom magamnak, amikor kifogásokat keresek, amikor nincs türelmem halkan kopogtatni egy ajtón, amit sosem nyitnak ki csak résnyire. És nekem sincs türelmem nyitott ajtó mellett élni minden napomat. Marhaság.
Beszélgettünk tegnap. Szerettük egymást tegnap. Nevettünk együtt, ahogy talán öt éve nem. és hagyta magát szeretni az a barátnőnk is, aki önmaga csukott ajtaja mögött éli a mindennapjait. Én meg szégyelltem magam, hogy hagyom magam lerázni, hagyom magam nem kérdezni, hagyom magam nem átölelni a vállát a mindennapokban.
Arra gondolok, januártól rendszeresen sétálok vele. Megpróbálom, mert szeretem, ha nevet. És én is szeretek nevetni. De ezt társaságban kell.
VM mondta a telefonban néhány napja, hogy óriási meglepetés voltam egy munkatársunknak, aki pár hete kikötözött a kistanáriba. (Neki közelebbi barátnője, beszélgettek, akkor mesélte neki.) Azon lepődött meg, hogy sosem gondolta, bennem ennyi szeretet van az emberek iránt.
Mondjuk, egyrészt nem mindenki iránt, szóval a szentté avatás nem játszik mostanában, másrészt meg hajjaj. Ezek szerint mizantróp benyomását keltő filantróp vagyok. Nem valami biztató.
De talán ez lesz a fogadalom 2012-re. Több nevetés, több világosan kommunikált szeretet, több emberekkel töltött idő, több ölelés, több beszélgetés. Tessék nekem drukkolni.
Közben majdnem elfelejtettem szólni, hogy Sharon Jones énekel a lejátszón. Tessék hallgatni.
Hiába a karácsony ugyebár, az élet nem áll meg. Bármennyire is türtőztettem magam a mosás terén, vasalni tegnap délután már kifejezetten jól is esett, a sógorom jóvoltából pedig kerekedett hozzá egy, nos, nem is tudom, milyen film. Francia leginkább.
A magyarul A Provence-i fűszeres címre keresztelt film igazából igen messze van a Toszkána-Provence-Mennyország PR háromszögétől, és nyilván a magyar mozibevételek (??) okán fordítódott át ilyen módon a francia A fűszeres fia címből. Hogy ez adott esetben a mozijegyek számában vajon mit jelentett, arról nincs fogalmam.
Maga a történet különben igen egyszerűcske, olyannyira, hogy a film első húsz perce után úgy éreztem, nem fogom én ezt végignézni, annyira nem mond semmit. Még Nicolas Cazalé kigyúrt felsőteste sem tudta elvonni a figyelmemet az általa megformált fiú, Antoine, szenvelgéséről, fordulatnak pedig se híre, se hamva nem volt. Minden folyt a maga vidékies változatlanságában.
Aztán valahogy ezen a szinte dokumentumhűen ábrázolt vidéken megesik az ember szíve. Megesik a szíve, mert hirtelen ismerőssé lesz a világ. Már nem Provence-ban van, csak egy helyen, ahol emberek élnek. Az első harminc-negyven perc után pedig sóhajtva ugyan, de végképp letesz arról, hogy itt (a filmben, a vidéken, a magyar kisvárosban, az ő életében) bármi nagyszabású dolog történjen.
Az élet mindennapiságában rejlő drámát adja vissza a rendező Éric Guirado, és meg nem mondom, hogyan, de jól sikerül neki. Ha kellőképpen türelmesek vagyunk, a semmiből valami kerekedik, éppen úgy, ahogy a saját életünkben is.
Érdekes film. Gondolkodni tanít. Meg arra, vannak az életben olyan pillanatok, amikor a körülmények nem alkalmasak nagy döntések meghozatalára, egyszerűen csak minden nap tenni kell a dolgunkat, nem lázadozni, mert a végén majd a helyére kerül minden és mindenki valami tervnek megfelelően, és a sok hiábavalónak tűnő mozdulat egyszer csak értelmet nyer. Hogy ez egyelőre nem látszik, sőt? Igen. Ez így igaz. Nagyon türelmesnek kell lenni.
Nehéz megmagyarázni miért, de Salamon Pál A Sorel-ház című regénye jutott eszembe a filmről. Hogy ki kell várni a sors ívét.
A filmet elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik a francia filmeket, és akikben van hajlam a türelemre. Persze nem csak a filmhez, az élethez is türelem kell, gyakorolni pedig sosem késő.
(Bocsánat, de ide csak francia nyelvű trailert találtam.)
Elég valószínű, hogy 2012-ben vége lesz a világnak. Ezt az elgondolásomat arra alapozom, hogy azt hiszem, megtanultam egy fontos dolgot Karácsonnyal kapcsolatban. Évek óta idén először sikerült teljesen ellazulnom, nem a mindenmindegy formában, hanem a teljesen pozitív értelemben.
Először is az történt, hogy nem sikerült befejeznem a lányoknak (TSB, VM) szánt ajándékot a kijelölt határidőre (csütörtök), mert előző este valami egészen bizarr és valószerűtlen szituációba keveredve még negyed tízkor is activityztünk (Így kell ezt leírni? Biztos nem.) egy ismeretlen család nappalijában. Szóval nem készültem el.
Aztán telefonon megbeszéltük, hogy ki nem szarja le, nem az ajándék a fontos, azt elnapoltuk jövő szerdára, helyette magunkat ajándékoztuk egymásnak. Egy óra beszélgetést, egy óra gondtalan időt.
Aztán ez a gondtalan, egymásra koncentráló idő valahogy önkéntelenül, megmagyarázhatatlan módon áthúzódott a családi karácsonyba is. Idén nem izgattam magam, vajon minden elkészül-e időre, mert sosem készül el persze. Igyekeztem kitakarítani tisztességgel, de lehet, hogy maradt egy-két porcica az ágy alatt. A szarvast megfőztem, de Bori ajándék varrógépe a garázsban maradt, azért az ajándékozáskor kellett leszaladni.
A hagyományokkal szakítva azonban anyám lába nem fájt, a sógorom nem itta magát merevrészegre, nem nekem kellett autóznom este, így ihattam a szarvashoz két pohár vörösbort. Mindenki örült annak, amit kapott, és valahogy idén eléggé olyasmiket kapott mindenki, aminek örült. Mivel a tradicionális youtube-ozás is elmaradt, játszottunk éjfélig kitalálóst. Én egyszer Puskás öcsi voltam, az ment, de Besenyő Pista bácsi énemre nem sikerült rájönnöm. A sógorom Jézus Krisztus volt, de ő is csak addig jutott, hogy egy nemzetközi zsidó férfi. (Sic!)
Na jó, azért annyit a történeti hűség kedvéért hozzá kell tennem, hogy a macska idén nem fél a fától, sőt, nagy örömét leli a karácsonyfadíszekben, úgyhogy itt most tíz perc alatt legalább ötöt játszott le, és hát igen, a vacsoránál az is kiderült, a szarvaspörköltbe Zé úr tizenezer forintos borritkaságát sikerült belefőznöm, viszont mindenkinek ízlett, Zé úr meg csak felvonta a szemöldökét, és felülemelkedett. Mint én azon, hogy a pénteki munkanapja hajnali négyig tartott.
Ennek szellemében folytatjuk az ünneplést. Azt tervezem, ma olvasni fogok. A tollakon és a határidőnaplón kívül ugyanis kaptam ajándékba vágyott Hamvas leveleket, Sonntag fényképezésről szóló esszékötetét, és Bacher emberevőit (emberevéseit inkább?). De lehet, hogy tök titkosan még beleolvasok Kertész könyvébe is. (Ajándékkönyvbe nem tilos, ugye?) Anyám meg itt lesz ebédre, úgyhogy délután még akár vasalhatok is. Van hozzá egy jó kis filmem.
Furcsa. Tök normális karácsonyunk van. Egy kicsit azért gyanús.
