A fényképészetről

Én a nagyanyámra gondolok. Már hogy neki jutott eszébe ez az egész fényképezés. Hogy maradjon emléke, meg hogy ne érezze magát annyira hibásnak abban, hogy a Lizi meghalt. Erre kellett az új ruha is.
Ezt én persze nem tudtam, csak hogy szombat reggel korán felébresztett, még meg is fésülte a hajam, és szalagot kötött a fonásba, hogy csinosabb legyek, pedig addig ezt sosem csinálta.
Aztán kézen fogott, és elmentünk két utcával feljebb,  a Terihez, aki ruhákat is varrt ősztől tavaszig, ha úgy hozta a szükség. Emlékszem, nagyon izgatott voltam, hogy saját ruhám lesz végre, nem csak amit a Juli levetett, mert azon mindig voltak valami kis foltok elől, amit nem vitt ki egészen a mosószappan. Annyira izgatott voltam, hogy mire a Teriék házához értünk, meg kellett állnom az egyik bokornál, mert majdnem bepisiltem.
A Teri különben kedves nő volt, mindig mosolygott ránk, ha találkoztunk az utcán, de most szomorúan és szótlanul dolgozott. Nagyanyám megengedte, hogy leüljek a kályha mellé a konyhában, de ő, amíg a Teri dolgozott, mindvégig az ablaknál állt, és az utcát nézte.
Hazafelé izgatottam szorongattam nagyanyám kezét, alig vártam, hogy felhúzhassam az új fehér ruhát. Mikor hazaértünk, egy ismeretlen férfi álldogált a konyhában. Ahogy beléptünk, anyám már vette is ki a ruhát nagyanyám kezéből és eltűnt vele a hátsó szobában. Kis idő múlva aztán mi gyerekek is bemehettünk utána, és megnézhettük, hogyan fényképezi le a férfi Lizit az ágyon fekve.
A temetésre alig emlékszem, csak arra, hogy nagyon sírtam, anyám meg vigasztalt, hogy most már semmi baj, mert a Lizi az angyalokkal lesz. Én meg nem mertem megmondani neki, hogy nem azért sírok, mert a Lizi az angyalokkal lesz, hanem mert az én szép, új, fehér ruhám is odakerül.
A poszt-mortem fotográfia különös műfaj.