Irén

Nem tudok nem aggódni emiatt a nő miatt. Tegnap írtam Marknak, mert egyrészt ezer éve nem hallottam semmit róla, csak futólag arról, hogy bekerült az oktatási bizottságba (nem, ez ott nem pénzes meló, továbbra is tanít.), másrészt hiába döglök itt bele a melegbe, meg a pollenekbe, még kristálytisztán emlékszem Idára is.
Szárazföldi emberként elég nehéz elképzelni egy hurrikánt, mert a televízióban látott képek nem adják vissza azt az erőt, amivel a természet revansot vesz a magát felsőbbrendűnek gondoló emberen. A hurrikán, még ha trópusi viharrá is minősítik vissza, nem az a kedves kis hölgy, akit a neve alapján elképzelünk. Igazából egy kíméletlen szuka.
A szárazföldi viharhoz képest úgy érdemes elképzelni ezeket a csajokat, mint egy mostanában lecsapó iszonyatos széllel érkező szárazföldi szupercellát, csak éppen ők sokkal tovább maradnak, nincs megkönnyebbülés és tetőcserép-szedegetés 2-3 óra múlva. Az előrejelzések szerint Irén körülbelül 24 órát marad egy-egy helyen. Tehát 24 órát dühöng a 130-150 kilométer per órás szél, tépi a fákat ki tövestől, szorítja vissza a lagunákba kíméletlenül az apálykor kilépő vizet. A borzalmas szél mellett ez a feltartóztathatatlan áradás, ami a legszörnyűbb rombolást okozza, mert mindent visz. Házat, autót, nehezen összegürcölt életet.
Mark azt írta tegnap, a szüleinek el kellett jönniük Brigantine szigetéről. Remélem, lesz még hova hazatérniük. Atlantic Cityt evakuálták. Nézem a volt tanítványaim Facebook üzeneteit, és legszívesebben bőgnék. Különösen a szegényebb negyedekben lakó gyerekek családjainak otthonát legalább évente kétszer amúgy is elönti a tenger. Az alsó részeken fekvő telkek, lakások az olcsóbbak, így bevándorlók többsége ott lakik. Nyomorból küzdelembe, Bangladeshből Amerikába. Most majd ők is kezdik elölről megint, örökké.
Déltől megáll az élet a keleti parton, leállították az Amtrak (amerikai MÁV) járatokat, lezárják a reptereket. Még New Yorkban is megáll a közlekedés. Hogy meddig? Nem tudom. Addig, amíg a keleti parton élők megint talpra nem állnak, megint újjá nem építik az elveszett otthonaikat, megint meggyászolják a halottaikat, és megint megmutatják, hogy az ember, ha a természeten nem is, önmagán úrrá tud lenni.
Kati beszámolóját érdemes elolvasni, ő érzékletesebben ír arról, mi történik odaát éppen. Én imádkozom a volt tanítványaimért, és a keleti parton lakó barátaimért. Nagyon remélem, hogy Isten odafigyel rájuk.