iAdios!

Ami egy ideje, már csak a blog hosszú élettartama miatt is, sejthető volt, Biedermann Izabella ma rövid, ám annál teátrálisabb, szenvedés után elhagyott minket. Szerettük. Ahogyan az egy viszonylag jó katolikushoz illik, a feltámadás reményében hagyta el ezt az árnyékvilágot. Hogy Biedermann feltámadna, kétlem, de hagyjunk meg mindenkit a maga hitében. Reinkarnációs ügyben az érdeklődőket idővel értesítjük.
Legyen békesség ezen a webhelyen mindenkor.

Minőségi filmek vasaláshoz 10.- Az aranyhal-emlékek

A szerelem örök kérdés. Meddig tart, mikor kezdődik, mikor ér véget... Elisabeth Gill Aranyhal-emlékek című filmje is ezt a nehéz kérdést boncolgatja nyolcvanöt percen keresztül, de szerencsére arra a következtetésre jut, amire általában az emberiség történetében eddig mindenki, vagyis hogy tudja a fene.
A rendkívül szórakoztató alkotás Dublinban játszódik, szereplői férfiak és nők, fiatalok és idősebbek, akik hol beleszeretnek egymásba, hol kiszeretnek egymásból. Megható módon, és nagy megértéssel közelít a rendezőnő ehhez a mindannyiunk számára olyan kedves témához.
A film azt boncolgatja, olyan-e a szerelem, mint az aranyhal memóriája, aki csak három másodpercig emlékszik arra, mi történt, ezért ha az akváriumát ennél tovább tart körbeúszni, akkor minden egyes kört újként él meg.
Nem tudom, a szerelem ilyen-e, hogy alig kell eltelnie egy kis időnek, és az ember újra kezd mindent, bizakodva, reménnyel telve. Ezt a csalódás pillanatában nem érzi senki. Azért bizakodni még lehet. Én például most nagyon bízom benne, hogy hasonlítok egy aranyhalra.
Boldog és szomorú pillanatokra is ajánlható a film, de homofóbok ne nézzék meg.

Középérték

A szabadidő és rosszkedv együttállása engem általában TED-es előadások fogyasztására sarkall mostanában, és ez jó. Jó, mert az embernek érdemes előbb-utóbb összebarátkozni önnön jelentéktelenségével. Fontos na. Arra jutottam, ha belátjuk, hogy a hiábavaló létezés és a világmegváltás között húzódó nem is olyan szűköcske térben lakik az élet, akkor magunk mögé utasíthatjuk mind a nihilt, mind a nagyzolást.
Tegnap láttam néhány előadást, és most függetlenül attól, hogy mennyire voltak érdekesek, előremutatóak és meggyőzőek, találtam egy közös vezérfonalat közöttük, no meg az este félálomban olvasott Magyar Narancsos Esterházy interjú között. (Utóbbit reggel azért átfutottam még egyszer, nehogy az legyen, hogy a Dúzsi Tamással töltött este jelentősen befolyásolja az értelmezést.)
A sok-sok befelé igyekvő információból többek közt azt sikerült kiszűrnöm, hogy az embernek kell, hogy legyen fontossága. Ez most így szörnyen magyartalanul hangzik, bocsánat. Arra gondolok, jó, hogy van egy nagyon erős késztetés arra, hogy az ember valamilyen módon nyomot hagyjon a világban. Egy Taryn Simon nevű nő azt mondta, az ember kísértet múlt és jövő közt, élő halott, ha úgy tetszik, emiatt bizonyos esetekben (vagy mindig??) a fénykép bizonyítékul szolgálhat a tényre, hogy létez(t)ünk. De annyi minden más módja is van ennek....  (Ő mondjuk máshonnan, jogi szempontból közelít, akit érdekel, nézze meg az előadást., amiben a fotók bírósági bizonyítékként való felhasználásáról is beszél.)
Mi a bizonyítéka annak, hogy vagyok? Na jó, nem az, hogy gondolkodom erről, csók Descartesnak azért, hanem hogy saját kisméretű fontosságom tudatában azt teszem, amit hivatva vagyok megtenni: odaadom magam a világnak. Baromságnak hangzik sajnos. (Jobb adni, mint kapni? Ki nem unja már ezt az ósdi szöveget?? Közben meg igaz. )
Próbálok érthető lenni. Én azt igaznak gondolom, hogy minden ember céllal létezik, még ha a célról magáról kevés fogalma is van. De ez az egész kozmosz szempontjából egy kis cél. A semmi és a minden közötti valami, ahol nagyon nehéz egyensúlyozni. Az emberi élet nyomorúsága az én felől nézve jórészt abból áll, hogy hol a nihil, hol az istentudat uralkodik el rajtunk.
Az Esterházy interjú miatt most ezt a mai közállapotokra (politika, társadalom, művészet) is igaznak érzem. Azt mondja  ez a nagyszerű író, hogy ha pozícióba kerülünk, más lesz a perspektíva, nehezebben látjuk meg saját nevetségességünket, és akkor most mindegy, hogy államférfiról, íróról, tudósról beszélek-e vagy másról. A politikus, a tudós, a közgazdász, az író vagy túl fontos ebben az országban ma, vagy egy senki. Ezt már nem Esterházy mondja, hanem én. Nemzeti mániás-depresszió.
(Lehet, hogy csak annyi a gyógymód, hogy oda kell adni az életből azt, ami odaadható, és meg kell tartani magunknak azt, ami a miénk? Nem tudom.)
A világban kicsi fontossággal bír egy-egy ember, de ez a kicsi fontosság mégis óriási. Tudom, hogy ez ellentmondásosnak hangzik, de a  két dolog nem egy dimenzióban létezik, így a centiméterekben vagy grammokban mért nagyság nem releváns fogalom ebben az esetben.
Visszatéve Reesre, az ember, mind szellemi, mind konkrét fizikai valójában, a kozmosz és a kvantumvilág határán áll, és mindkettőnek része. Sem elkeseredésre, sem bizakodásra nincs oka. Dolga van.
Ezt üzenem ennek a megdermedt, magatehetetlen országnak én, Biedermann Izabella. Már ha érdekli.

Varázsüveg 2.

Ez majdnem ugyanaz, de mivel Cippo felolvasta, sokkal szebb lett, mint volt. Köszönöm.
A Nyilasmisiben a Varázsüveg.

Szemelvény a kocsmáros történeteiből

Akimotonak sok szeretettel. (Mondjuk, lehet, hogy nem ártana egy lektorálás.)

Egyszer aztán a New York-i Rögbi Klub brit titkára bejelentette, hogy Őfelsége II. Erzsébet és ágytársa, Fülöp herceg New Yorkba érkezik, és készek fogadni hű alattvalóik hódolatát a Hatvanhatodik utcai Fegyvertárban. A klub számára korlátozott számban rendelkezésére álltak jegyek, én meg tréfából vetettem kettőt, mert az járt a fejemben, meghívom én álmaim hercegnőjét, Anita Whitneyt, kísérjen el a nevezetes eseményre. Beleegyezett, és amikor eljött az este, és megérkeztünk a fegyvertárba meglehetősen idegesen volt, mivel ott voltak ezek a királyi emberek, de én is ideges voltam, mert mellettem meg ott volt ő. Elég könnyen átjutottunk az akkoriban még nem túl szigorú biztonsági ellenőrzésen, és már bent is voltunk a nagyteremben.

Valamiért azt hittem, nem lesznek ott túl sokan a királyi pacsi és seggnyalás alkalmából, de tévedtem. Körülbelül hatezer hisztérikus brit és anglomán gyűlt össze, ráadásul úgy viselkedtek, mint Margaret Thatcher futballhuligánjai. A tiszteletreméltó öreg gyarmatosítók és hölgyeik leginkább könyökkel igyekeztek jobb pozícióba kerülni, miközben azt visították – igen, visították- hogy „A Kiráááálynő, Isten áldja!”

A hőség, a vakító fény és a mosdatlan britek ezreinek izzadságszaga túl soknak bizonyult az én gyönyörű Anitám számára, aki hirtelen rosszul lett, és szeretett volna lelépni. Kénytelenek voltunk hát átverekedni magunkat a barbár hordán, hogy el tudjunk menekülni.

Halleluja! A terem sarkában volt egy hatalmas tölgyfaajtó, amit egy Jimmy Snow nevű zsaru őrzött. Mivel valahonnan ismertem, megkértem, hogy segítsen, úgyhogy átengedett minket az ajtón.

Egy hatalmas és hűvös, faborítású előszobába jutottunk, messze a fecsegő britektől. A sarokban felfedeztem egy bárpultot. Fehér zakós, csokornyakkendős pincér ácsorgott mellette. Egy pillanat alatt sikerült két konyakot szereznünk ettől a kedves emberi bernáthegyitől, gyönyörűséges Anitám pedig kezdett magához térni. Tekintettel arra, hogy megmentőnk nem tartott igényt a felajánlott fizetségre, kénytelenek voltunk további italokat rendelni.

Ebben a pillanatban szélesre tárták az ajtókat, és becsődült II. Erzsébet Nelson Rockefeller kormányzó társaságában, mögöttük Fülöp, Edinburgh hercege, Robert Wagner polgármester és még néhány színes egyenruhás fickó. Az egyik tábornok odajött, ahol Anitával a konyakok mögött állomásoztunk, és közölte, hogy Őfelsége most már készen áll hivatalosan is üdvözölni minket. Megkérdezte a nevünket, és megkért minket, hogy álljunk be a sorba. A szobában lévő nagyjából tíz ember szépen felsorakozott, a tábornok pedig sorban bemutatott mindenkit Erzsinek és Fülöpnek, akik végigsétáltak előttünk, üdvözöltek minket, és mindenkivel kezet is fogtak: Rockefeller kormányzó, Wagner polgármester, Mrs. Rock, Mrs. Wag, Mr. ez meg az, Miss Anita Whitney, Mr. Malachy McCourt. A bemutatkozás után Fülöp herceg odajött hozzám, és csevegni kezdtünk.

„Ön mit csinál New Yorkban?”

„A dokkoknál dolgozom rakodóként. Dokkmunkás vagyok, hogy jobban értse, Uram.”

„Ön ír, ugye?”

„Így van.”

„Volt egy kis tüntetés ellenünk tegnap a mólónál. Remélem, nem volt ott.”

„Nem. Muszáj volt dolgoznom, tudja lassan esedékes a lakás bérleti díja”

„Értem. És hogy tetszik Önnek Amerika?”

„Nagyon tetszik. György bolond volt, hogy kiengedte a kezéből.”

„Nos, mindannyian követünk el hibát.”

A csevegést hirtelen félbeszakadt, amikor az aprócska termetű királynő csatlakozott hozzánk, és megkérdezte, mit is csinálok én New Yorkban. Az új haverom, Fülöp csak annyit mondott: „Ne faggatózz túl sokat, Drágám.”

„Ó, akkor talán indulhatnánk.”

„Valóban”, mondta Fülöp, kezet rázott velem, és már mentek is. Fülöp hirtelen visszafordult, és még annyit mondott, ha valaha Londonban járok, feltétlenül ugorjak be hozzá.

Természetesen.

Ez alkalommal egyébként sikerült megfejtenem egy, a királyi család támogatóit és ellenzőit oly régóta kínzó kérdést is, vagyis, hogy mit csinál a Királynő a régi ruháival.

Az a helyzet, hogy hordja őket.

Az Alattvaló-Uralkodó párbeszéd alatt Anita csodálatos száját eltátva állt, és csak nézte, milyen vakmerő és szellemes társalgó vagyok. Elmagyaráztam neki, hogy néha muszáj gyakorolnom, hogyan bánjak a rangban alattam állókkal. Otthagytuk hát a fegyvertárat, aztán beugrottunk pár kocsmába, de ember nem volt, aki elhitte volna, micsoda kalandokba keveredtünk aznap este a Hannover-házzal.

Részlet Malachy McCourt: A Monk Swimming című könyvéből.

Izabella McCourt az úszó szerzetesekről, meg a családi kötelékekről

Az a helyzet, ha író akarnék lenni, valószínűleg egyetlen dolgot kérnék a Teremtőtől, mégpedig hogy legyen szíves, intézze úgy, én is a McCourt családba születhessek. Úgy tűnik ugyanis, a család férfitagjai  meg voltak/vannak áldva azzal a ritka képességgel, hogy érdekesen és megbocsátó humorral (Frank több megbocsátással, Malachy harsányabb humorral) tudtak/tudnak történeteket elmesélni.
Frank McCourtot persze nem kell bemutatni, ha mást  nem, az Angyal a lépcsőnt nyilván jó sokan olvasták. Nekem nagy kedvencem még tőle A tanárember is, de most nem róla akarok írni.
Frank egyik öccse, a már gyereknek is nagydumás Malachy, ugyanis egyszer csak úgy döntött, ír egy visszaemlékezést. Ez innentől fogva lehetne tragikus szenvedés, könyv a nagytesó árnyékában, keserves és folytonos összehasonlítgatás, de nem. Persze ne várjunk mást, mint amit adni tud. Malachy visszaemlékezése alapján ugyanis egy belevaló ír tahó, már elnézést, na jó, legyen csirkefogó, de tényleg, és hála az égnek, mert egy percig sem szeretne Frankre hasonlítani.
Malachy nem is íróként lett híres, inkább színpadi sikerei, no meg az általa üzemeltetett Malachy's kocsma szerzett neki hírnevet New Yorkban. Imádták a rádióműsorokban is, mert kendőzetlenül őszinte stílusa volt, és a népeket akkoriban nemigen zavarta, hogy a kendőzetlen humort a megfelelő maligán alapozza.
Az önéletrajzi írás jó humorral, ízes ír szlenget használva mutatja be, hogyan is boldogult az ötvenes-hatvanas években egy ír bevándorló New Yorkban, s mindeközben anekdotát anekdotára halmozva ismertet meg minket az akkori amerikai szellemi és politikai élet eddig sosem hallott (néhol pikáns) részletével. A könyvben olvashatunk Grace Kellyről,  Warren Bettyről vagy Shirley McLaine-ről éppúgy, mint az akkori nagyváros azóta névtelen homályba veszett önjelölt művészeiről és filozófusairól. Hogy teljes legyen az öröm, McCourt persze nem hagyja ki a politikát sem a játékból, fanyar iróniával ír mondjuk a McCarthy bizottságról, az orosz emigránsok képmutató klubjáról vagy éppen arról, hogy a jó öreg Niki K. (Hruscsov) ominózus bal cipősarka hogyan is utasította maga mögé a kapitalista ipar remekét, azt a kalapácsot, amit az ENSZ-ülés levezető elnöke ripityára tört.

Magyarul sajnos nem jelent meg Malachy  igen szórakoztató, beszólogatós, igazi ír kocsmahumorral fűszerezett memoárja, az A Monk Swimming (kábé: Úszó szerzetes), de ha valaki szokott angolul olvasni, annak feltétlenül ajánlom, mert nem fog csalódni. Mármint ha nem egy Frank típusú könyvet vár, mert a két testvérben ugyan közös az, hogy mindketten mesélnek, de míg Frank a Hamupipőkét meséli, ahol ő a széplelkű Hamupipőke, Malachy inkább a Piroska és a farkast, ahol persze ő inkább a farkas. Frank egy irodalmi géniusz, Malachy meg jól ír, és bár mindketten nagyszerű emberek, ahogyan az már testvéreknél lenni szokott, egészen máshogyan.
Most, hogy utánanéztem a családnak, kiderült, hogy még a legkisebbik, Alphie is írt egy memoárkötetet. Nem tudom, az milyen, de ha ez így megy ebben a családban, esetleg tényleg örökbe is fogadhatnának.

Mentes

Vagy sokkal többet kellene telefonálnom, vagy sokkal kevesebbet. Nehéz eldönteni.
Viszont mindenképpen többet kellene innom.

Kényszer

Kicsit kényszeres vagyok, de nem tudnám megmagyarázni, miért. Egyrészt még rajtam maradt a múlt hét fáradtsága, másrészt mindjárt itt az érettségi, meg még annyi más rész is van ebben a kényszerességben, hogy leírni is fárasztó. Nem is fogom az összeset.
Mától kényszerszabadságon vagyok gyerekbetegség miatt, és ez most nem a legjobbkor jött. Szerencsére Borcsinak csak valami gyomorvírusa van, szóval nem lázas, nem köhög, lehet vele filmet nézni, olvasni, ilyesmik, de nincs itthon anyám, nem tud rá vigyázni. Szegény aggódott, mert lemaradt az első gyónásról, emiatt ő is kicsit kényszeres, de igyekszem megnyugtatni, hogy ebben az életkorban nem olyan könnyen jön össze egyik gyónástól a másikig a halálos bűn.
A gyerekorvos miatt vissza kellett menni a régi lakáshoz, és amíg az én kis proletár Unter den Lindenemen sétáltunk, arra gondoltam, egyszer csak mennyire meg tud keseredni az ember szájában egy emlék.
Hazafelé az elkerülőről néztem a hegyet,  a hegy lábára felkúszó épületeket, és ugyanarra gondoltam, csak fordítva. Hogy majd lesz egyszer, amikor megint erre járok, megint ránézek a hegyre, és nem lesz bennem többé keserűség, csak öröm.
Az a helyzet, hogy meg lehet az emberrel gyűlöltetni az életét. De csak egy rövid időre.

Evolúció

Van, aki abban hisz, megy előre a világ. A tapasztalat ennek hol ellentmond, hol nem.
Az emberi léleknek jobb szeretni, mint nem. Ezt már Szent Jeromos is mondta.
A VilágMa oldalon ma arról szól a bejegyzés, van remény egy jobb és etikusabb társadalmi berendezkedésre, csak meg kell hozzá tanulni együtt játszani.
Van benne egy kis matematika, meg egy fickó, akit Robert Wrightnak hívnak. Különben meg régóta tudjuk, foci az egész világ, és játékos benne minden férfi és nő. Urak és játékosok.

Varázsüveg

A mama az Anna utcában lakott, egy udvari lakásban. Volt hozzá egy titkos kert is, közös a többi lakóval, de romantikusan dohos, hatalmas öreg fákkal. Ezek a vastag törzsű fák olyan régóta éltek öregek között, hogy rég elfelejtették, milyen egy kisgyerek, és ennek megfelelően furcsa érdeklődéssel viseltettek irántam.
Akkoriban fel sem tűnt nekem, hogy a mamához mindig kettesben mentünk, apám vagy a bátyám sosem jött,  húgom pedig akkor még nem is volt. Többnyire vasárnap mentünk, néha szombat délután, anyám szépen felöltöztetett, sőt mindig meg is fésült, ami annak, aki ismer, nyilván mond valamit ezeknek a látogatásoknak a jelentőségéről.
Szerettem azt az Anna utcai lakást. Egyetlen hatalmas, rögtön az udvarból nyíló helyiségből állt az egész, konyha, nappali, háló egyben. Na nem mintha abban az időben lett volna olyasmi, hogy hálószoba. Ennek tulajdonképpen csak azért volt jelentősége, mert ha mentünk, általában otthon volt a Géza bácsi is, aki nem a nagyapám volt, viszont a Mamával együtt lakott. Hogy belecsempésszek valamit a történeti hűségből is ebbe a históriába, azért azt megemlítem, hogy az ő vezetékneve volt kiírva a kapucsengő mellé.
Géza bácsi különben nem sok vizet zavart a látogatások alkalmával, mert ha különösen jó napja volt, odamorgott nekem valami köszönésfélét, én meg hogy keziccsókolom Mama, kezicsókkolom Géza bácsi, nagyanyám kicsit megölelt, kaptam a kezembe valami kelt tésztás süteményt, aztán mindjárt mehettem is az udvarra játszani, menj kislányom kicsikét ki, futkozzál az udvaron. Én meg örültem, mint majom a farkának, mert futkozni magamban ugyan nem volt kedvem, de az udvaron jó levegő volt, sütött a nap, és lehetett hanyatt feküdni a pad mellett, és nézni, hogyan játssza át magát a napfény a faleveleken. Szerettem azt az öreg kertet.
Persze ha esett, akkor nem lehetett kiszabadulni. Akkor ott kellett ülni a szobában, és úgy csinálni, mintha nem hallanám, miről beszélget anyám és a mama, meg mintha nem látnám Géza bácsi idegen hátát a fotelben, aki éppen valamit nézett a tévében. Hogy ne legyek láb alatt, meg ne figyeljek rájuk, ilyenkor a mama kinyitotta a vitrines szekrényt nekem, és kedvemre nézelődhettem az isten tudja mikori nippek, meg porcelán szobrocskák között. Csak tapogatni nem nagyon volt szabad őket, nehogy már eltörjem a dédike ibolyás bögréjét, ami örök emlék.
Egyetlen dolog volt, amit minden esős napon kézbe vehettem, sőt, amit nagyanyám maga mutatott meg mindig nagy mosolygások és kacsintások közepette, a varázsüveget. A varázsüveg végeredményben nem is üveg volt, hanem egy duplafalú pohár, amit ha megdöntött az ember, a két fal közötti élénksárga folyadék visszafolyt a belső részbe, és ettől úgy festett, mintha eltűnt volna, pedig nem is ittuk meg.
Ez a kis trükkös pohár valamiért nagyon tetszett a mamának, rám meg átragadt az öröme, ilyen a gyerek, akarja, hogy valami közöset találjanak benne magukkal a felnőttek, hogy legyen miért szeretni.
Én saját magam számára is őszintének tűnő lelkesedéssel nézegettem a poharat, de többnyire hiába, nagyanyám hamar beleunt a soha el sem kezdett beszélgetésbe velem, és visszaült anyám mellé az ebédlőasztalhoz, hogy tovább sutyorogjanak a nagyapámról, meg a család többi tagjáról. Én meg visszasírtam a nyári vasárnapokat, amikor legalább a falevelekkel meg a galambokkal lehetett beszélgetést fantáziálni a kertben.
Aztán a mama egyszer csak már nem lakott ott többé, mert a legkisebbik lányához költözött a Kertvárosba. Oda már apám is jött, meg a bátyám is, és a mama most már a bátyámnak is mutogatta a varázsüvegét. De megmondom őszintén, szerintem az egyáltalán nem ugyanaz a pohár volt. Itt az új helyen csak egy kopott vásári ócskaság volt a szekrényben, amit bárki megnézhetett. Azt a régi varázsüveget, hogy más kezébe soha ne kerüljön, elástam az Anna utcai kertben.

Vektoriális

Nem vagyok egy Kundera szakértő, csak A lét elviselhetetlen könnyűségét olvastam tőle eddig, ezért lehet, hogy hosszú távon nem is lesz igazam, amikor azt mondom, Kundera egy vektoriális típusú szerző. Legalábbis ebből az egy könyvből erre következtettem.
Vektoriális szerzőn különben azt értem, hogy az író minden mondata egy irányba mutat: egy igazság (na jó, ez marhaság), egy gondolat, egy világlátás felé, és ebben semmiféle kétséget vagy bizonytalanságot nem tudok felfedezni.
Hasonlít Kundera ebben egy kicsikét Lénárdra, meg abban is, azt hiszem, hogy nagyon érthetően fogalmaz. Nagyon odafigyel arra, hogy a gondolat ne zavarodjon bele a mondataiba. Ez a lineáris mondatszerkesztés olyan írói eszköz, amit mindkettőjükben kedvelek. (Sokan mondják, túl sok a kijelentés az ilyen szövegben, túl sok a kinyilatkoztatás, de engem ez nem zavar. Sőt. Megnyugtat.) A hasonlóság azonban itt véget is ér, Kundra regényt ír, valóságnak tűnő fikciót, Lénárd meg beszámolót ír egy fikciónak tűnő valóságról. Kundera író, Lénárd egy orvos, aki ír.
Eddig azt hittem, nem szeretem Nietzschét,  és nem szeretek az ő Isten nélküli világán gondolkodni, de Kundera miatt ezt most át kellett értékelnem. Mármint nem a szeretést, hanem a gondolkodást.
Kundera regényének története felkavaró és időszerű. A mondatokkal szemben a történetvezetésre már nem a linearitás jellemző, inkább valami örvénylő mozgás. Az északi féltekén vagyunk, az óramutató járásával egyező irányban örvénylünk. (Vajon a déli féltekén a történetek is inkább visszafelé szeretnek haladni? Na jó, ezt azért nem hiszem.)
A lét elviselhetetlen könnyűsége az  feltétlenül elolvasandó könyvek kategóriájába tartozik, mert kényszerítő erővel bír az olvasóra nézve. A szeretetről kell gondolkodni miatta, és ez jó, mert egyébként az ember hajlamos időhiányra és érdektelenségre hivatkozva hanyagolni ezt a témát a hétköznapokban.
Amit Milan Kundera a szeretetről mond, az meglehetősen összetett. Tulajdonképpen azt hiszem, ezt mondja tényleg. Hogy bonyolult, hogy sokváltozós, hogy legalább egy másodfokú egyenlet, aminek bár több megoldása is lehet, a megoldóképlet elég gyakran csődöt mond. Úgy fest a szeretet matematikailag értelmezhető, de nem feltétlenül megoldható feladat.
A könyv végén van egy nagyon érdekes rész, amikor a szerző a kutya halála kapcsán arról elmélkedik, mennyivel egyszerűbb a szeretet ebben az esetben, mert egy időben változatlan intenzitású szeretettel van dolgunk. Egy, az ember felé irányuló konstans energiaárammal. "A szeretet, amely a kutyát az emberhez fűzi, idilli szeretet. Nincs benne nézeteltérés, szívettépő jelenet, fejlemény." Lehet, hogy Nietzschének is jobb lett volna a ló helyett egy kutya.
Mindenesetre az jól kiderül, hogy ha örök szerelem nem is, örök szeretet még lehet. Kérdés, hogy ez akkor most végeredményben jó hír-e vagy rossz. Mert az is kiderül, hogy néha a pozitívból lesz a negatív és/vagy fordítva.
Mindenképpen többször is elolvasandó.

Laurie Anderson

Nem olyan könnyű megmondani, mi vonz egy emberben, de biztosan nem egyszerűen az, amit létrehoz. Inkább az, ahogyan valamit létrehoz, és ahogyan az alkotás és az ember kapcsolata tükröződik a munkájában.
Már amikor a nyolcvanas években először hallottam Laurie Andersont, megfogott valami ebben a nőben. Nem a zenéje.
Nem tudom, hogy kell azt hívni, amit csinál, vagy hát tudom, de az elnevezéseknek nincs jelentősége. Van viszont jelentősége egyrészt a hangjának, a zenei virtuozitásának, a gondolatiságának, annak hogy úgy zenél, képeket hallok.
Sokféle stílusa van, hol jobban, hol kevésbé emészthető.  Rees után ma Anderson, mert valahogyan ez a nő csillagász és kozmoszkutató, matematikus és nyelvész. Közben zenész, aki képeket készít.
Milyen zene ez? Van benne mindenféle. A minimalizmusból annyi amennyi még jó, az elektronikából annyi, amennyi még nem embertelenít el, a hangjából pedig végtelen sok.
Laurie Anderson hamarosan hatvanöt éves lesz. Azt szeretném, ha száz évig élne.




1:13-nál 'so thick', nem 'so think', de egyébként stimmel.

Valami

Valami vírusom van. Mondanám, hogy influenza, de ez elég valószínűtlen. Mindenesetre elviszem dolgozni magammal.
Tegnap a vírus mellékhatásaként fellépő nihilemet Martin Rees csillagász és kozmológus(??) TED-es előadásával kúráltam. Sikeresen. Nincs a természettudományoknál jobb antidepresszáns. (Csak az alvás, de azt nem lehet, mert a Tigrisnek jetlag-je van, napok óta háromkor ébreszt.)
Rees egyébként zseniális. Többek közt arról beszél, az ember ott áll a kvantumvilág és a kozmosz határán, és benne mindkettő megvan.
Ez a méret kérdés, ez nagyon izgalmas. Meg a komplexitás. És hogy tőlünk talán néhány milliméterre létezik egy másik univerzum, de nem tudunk róla, mert az egy másik dimenzióban mért milliméter.
Ez a kedves csillagász a változásról is beszél. Arról, milyen gyorsan fejlődünk, de ez a bolygónk, a csillagrendszerünk életében egy rövid pillanat.
Mi jöhet még? Ma nem a világvége, csak egy újabb munkanap. Kíváncsi vagyok, az innen milliméterekre lévő univerzumban is ennyire szarul lennék vagy sem.
(Alul lehet magyar feliratot választani hozzá.)

A pofonokról

Harminckét éves voltam, amikor először arcul ütött az élet. Majdnem krisztusi kor...
Emlékszem, hogy meg voltam lepve. Nem is nagyon értettem, de hát a pofonokat nem is lehet érteni, mert nem arra valók.
Az ember persze nem várja a pofont, hiába tudja, hogy kötelező gyakorlat. Aztán Isten pontoz, azt mondja, hmmm ... elemek nehézségi foka: lássuk csak, volt egy dupla leszúrt, megizé forgás, az 7.1, a végén hiányoltam egy duplát ugyanis, és akkor a kivitelezés az csak 7.0, mert a második leérkezésnél rontott. Lehetett volna jobb is, ez a lényeg, tessék edzeni, visszatérünk erre pár év múlva.
A második pofon általában nagyobb, és gyakorta előfordul az is, hogy elered az orrunk vére. Ennek két oka lehet, vagy tényleg nagyobb a pofon, vagy az aprócska rutin okán a szemünk sarkából észrevesszük a lendülő kezet, és ösztönösen is elrántjuk a fejünket. Ez semmiképpen sem szerencsés, mert a pofon, hogy is mondjam, bája, lényege, éppen a meglepetésben van. 
Valószínűleg ez az oka annak, hogy Isten a második pofon után kénytelen hosszabb időt kivárni a harmadikig.

Landfill

Tegnap délután még egészen biztos voltam benne, hogy írok egy káromkodós posztot, mert volt egy igen rövid megbeszélésünk, mely során Bridget tulajdonképpen azt mondta, hogy szerinte a törvény megszegése indokolható azzal, hogy kevés a pénz. Pedig a törvényszegés nem indokolható semmivel. Vagy indokolni éppen indokolható, de az attól még törvényellenes.
Bridget ugyanis takarékoskodni szeretne, a megszorítások miatt az intézménytől elvontak több, mint öt millió forint bért, tehát egyre világosabb, hogy ki kell rúgnia mondjuk kábé három-négy embert viharsebesen, amit viszont, mint annyi mást, nem akar nyíltan felvállalni. Helyette éreztet.
Most éppen Gofri volt soron az éreztetésben, hiszen 'túl sokan' tanulnak emelt szinten magyar nyelv és irodalmat, holott ez egy más profilú iskola, nem kellene(=tilos) ezentúl ilyesmire motiválni a diákjainkat. Tanuljanak szakmai tárgyat, és punktum.
Pedig a diáknak törvény adta lehetősége, hogy az öt kötelező érettségi tárgyból emelt szinten tanulhasson, ha akar. Most mosolyognom kell. Pláne, hogy miután erre emlékeztettem, burkoltan megfenye felhívta a figyelmemet arra, hogy lesz olyan iskola jövőre, ahol nem lesz idegen nyelvből emelt szint. Csak hogy ne ugráljak. Most már röhögök.
Szóval arra gondoltam tegnap délutáni igazságérzetemtől hajtva, hogy írok egy káromkodós posztot. Aztán este elmentem színházba, és okos, szép és értelmes embereket láttam a színpadon. Megvigasztalódtam. Ezek szerint vannak a világban normális emberek is.
Most azt gondolom, ma már nem pazarlok érzelmeket Bridgetre. Egyszerűen csak teszem a dolgom, és nem érdekel, mivel fenyegetőzik. Attól, hogy az ember a felmászik a világ legkisebb szemétdombjára, és onnan kukorékol, még nem a Mont Everest csúcsait hódította meg. Ez a szemétdomb ráadásul egy mélyföldön fekszik. És ez pillanatokon belül ki is fog derülni.

Giccsbook

‎"Nem vagyok egyszerű! Csalódtam már olyan emberben, akiben teljesen megbíztam! Nevettem már a könnyeken és könnyeztem a saját nevetésemen! Ütöttek, álltam, rúgtak tovább tűrtem és nem ejtett rajtam sebet egyetlen pofon sem! Kitéptem a szívem, és oda adtam annak aki nem érdemelte meg! Máskor olyan elől zártam el azt, aki mindent megtenne értem! Megtanultam megbocsájtani a megbocsájthatatlant és elfelejtettem amit más soha nem lenne képes! Segítettem a legrosszabb ellenségemen, de rajtam nem segített senki! Tanultam, és megbuktam, felálltam aztán újra földre rogytam! Éltem az életem, máskor temettem a lényem! Mégis itt vagyok! Készen arra, hogy megmutassam az élet lehet bármily kemény, igen is érdemes végigcsinálni!" :-)))
(Ismeretlen szerző. Facebook.)

Úgy veszem észre, azokat a könyveket, amik tetszenek, a vége felé lassabban olvasom. Nem akarom érezni az utolsó lap utáni ürességet.
A lét elviselhetetlen könnyűségét is lassan fejeztem be, sokat gondolkodtam az utolsó oldalakon, mintha ettől a lét könnyűsége elviselhetőbb lenne ... Egyrészt a szeretetről gondolkodtam, másrészt a giccsről, de még Nietzsche torinói lováról is, most mégis csak a giccsről szeretnék megemlékezni. A többiről máshol vagy máskor.
Kundera a könyv utolsó előtti részében sok energiát fektet a jelenség magyarázatába, és ez most jól jön, mert sajnos van ennek létjogosultsága, a giccs mára nagy divat lett. Facebook divat.
Aki nincs a Facebookon, az nem is létezik, mondják sokan. Ami nincs a Facebookon, az nem is létezik, gondolja az üzleti élet, a politika, az átlagember, a marketinges. Az információ szabad hozzáférésének jegyében ma mindennek jelen kell lennie a Facebookon ahhoz, hogy létezőnek hasson. A művészetnek is ott a helye.
De nagyon ritkán látni Degas képeket megosztva, ritkán látni egy-egy impresszionistát. Ha elő is fordulnak festmények, leginkább valamilyen gegbe ágyazva néznek vissza ránk. (Van Gogh, Nincs Gogh) Baj ez? Nem. A baj nem ez.
A lehetőség, hogy sokszáz emberrel megoszthassuk az érzelmeinket, túl nagy kísértésnek bizonyult a ma embere számára. A giccs ugyanis éppen erre való. Milan Kundera azt írja: 'A giccs a meghatódás két könnycseppjét csalogatja elő... Az első könnycsepp azt mondja, milyen csodálatos, amikor gyerekek futnak a gyepen! 
Milyen csodálatos az egész emberiséggel együtt meghatódni azon, hogy a gyepen gyerekek futnak! - mondja a második.
A giccsből csak ettől a második könnycsepptől lesz giccs.'
A Facebook a korrekt információcsere terepe és a társadalmi kapcsolatok multitaskingjának játszótere. De a közös könnyezés leküzdhetetlen igénye miatt az elmúlt hónapokban a Facebook a giccsipar legkedvesebb gyermekévé lett. Ha az ember nem elővigyázatos, úgy ömlik rá a giccs, hogy levegőt is alig kap. Minden reggel gyerekek futnak a gyepen, kutyuskák csóválják a farkukat a réten, életigazságok ezrei ajánlják, hogy megoldják sorsunk feszítő problémáit.
Hogy mi hívta életre a leküzdhetetlen együttkönnyezés igényét, az számomra rejtély. Talán a társadalmi felelősségvállalás kedves gondolatához is kapcsolódik mindez. De Kunderának megint igaza van: 'egy olyan társadalomban, ahol minden hatalmat egyetlen politikai mozgalom birtokol, egy csapásra a totális giccs birodalmában találjuk magunkat'.
Hogy a Facebook felhasználói csak Magyarországon vannak-e ennyire belebolondulva a gyepen szaladgáló gyerekekbe, nem tudom. Még az is lehet, hogy az információ birtoklása lassan világpolitikai mozgalomnak tekinthető. Akkor viszont világjelenséggel állunk szemben.
Ha így van, nincs messze az idő, amikor új jelszó jelenik majd meg. 'Világ giccskedvelői egyesüljetek!'

Kétség

Azt hiszem, a kétség kicsit olyasmi, mint a fogszuvasodás. Nagyon pici rés is elég ahhoz, hogy elkezdődjön. Elég, ha gyengül az immunrendszer, ha a sav-bázis egyensúly megbillen, a fogzománc megpuhul, és kész, elindul a fogromlás.
A hit kétsége éppen olyan, mint bármilyen más kétség, ha egyszer befészkelte magát valahova, nehéz megszabadulni tőle. Erre gondoltam múlt héten, amikor megnéztem John Patrick Shanley Kétely című filmjét. Csak úgy voltam vele, pont Nagyhéten írjak a kétségről?
A film érdekes, jól bemutatja a jelenség lényegét, pedig a kétely szinte megfoghatatlan természetű. A rendezőnek mégis sikerül megfognia azt az első szörnyű pillanatot, amikor az ember a bizonyosság melegsége helyett a kétség jéghideg idegfájdalmát érzi. Először csak egy pillanatra éri el az ideget a fájdalom, akkor még győzködi az ember magát, hogy dehogyis fáj, csak rosszul haraptam, csak túl hideg volt a víz. Aztán eltelik néhány hét, és nem lehet becsapni többet magunkat.
Az ember számára nem adatik meg a bizonyosság se Istennel, se a másik emberrel kapcsolatban. Még a legbuzgóbb vakhit sem elég jó fegyver a kétség ellen. Nincs az a páncél, amin be ne tudna furakodni. Még a legbiztosabb szerelem, a legszorosabb barátság sem ad teljes védettséget.
Kiváló színészek játszanak a filmben, legelébb is Meryl Streep, aki az elvakult, önmagában az utolsó leheletig biztos rendfőnöknőt alakítja, aki biztos a dolgában, aki biztos abban, hogy a pap megrontotta a kisfiút, akiben soha egy pillanatra sem támad fel a kétség. Egészen addig, amíg el nem üldözi a papot, amíg a rendre és félelemre épülő szabályokat ismét biztosítva nem látja az iskolában, amíg minden helyre nem áll. De akkor, a visszakapott rend pillanatában feltámad benne a kínzó, legyőzhetetlen kétség.
Azt hiszem, ez a film azoknak talán kicsivel többet mond, akik hívő emberek, mint azoknak, akik nem. (Nem a kétség természete miatt, hanem a film katolikus háttere miatt. Nehogy félreértsük, az is jól értheti, mit mond a film a kétségről, aki nem vallásos, de a hitüket gyakorló nézők vagy a katolikus hitvilágot ismerők számára, azt hiszem, sokkal jobban érthető a kétség ellen folytatott küzdelem. )
A hit a legritkább esetben vak. Olyan ember talán nem is létezik, aki vakon tud hinni valamiben, legyen ez Isten, egy másik ember vagy egy elképzelés. Pedig a Nagyhét tanulsága a kétségek nélküli bizalom kellene, hogy legyen. De az ember erre nagyon ritkán képes. Mert ahogy a filmbéli Flynn atya mondja mindjárt a film eleji prédikációban: a kétség mindig talál magának társaságot.

A pofonokról

Azt olvasom szerte a hírportálokon, egy fiatalember leparasztozta a vidéket úgy an blokk. A dolognak van előzménye is, hiszen a fiatalembert Pécsett egy koncertje alkalmával valóban pofán vágták.
El lehet ezzel a hírrel kapcsolatban gondolkodni elég sok mindenen, hogy egyrészt aki a művészi produkciójának érdekességfaktorát úgy látja jónak fenntartani, hogy minden egyes koncertje alkalmával lesmárol egy lányt, az ugye kicsit azért egy kicsit gyengécskének tűnik, (lehet, hogy nem az persze, és ennek van valami mélyen művészi mondanivalója), másrészt azt is jelzés értékűnek vehetjük, hogy a 'vidék' nem olyan megértő, mint a felvilágosult főváros művészetekben jártas nagyvilági közönsége.
Most egy pillanatra tekintsünk el attól, ki a bunkó ebben a történetben, mert nem ismerem a feleket, és nem is ez a lényeg. Nézzük egy kicsit általánosabban a jelenséget, mert szerintem van relevanciája az egész mai magyar társadalmi közhangulat szempontjából.
Ha nagyon lecsupaszítom, mi történt, akkor azt kell mondanom, van egy magát isteni szerepben látó ember, aki túl régen saját magánigazságai alapján felépített világban él. Ez az ő világa, szerinte ez a lehető világok legjobbika. Van ilyen. Ebben a világban ő Isten, lábai előtt hevernek az alsóbbrendű lények, akiken átgázolva Ő megvalósíthatja az önmaga által felépített Rendet. Aki ebbe beleszól, aki ez ellen lázad, gondolattal, szóval, cselekedettel vagy mulasztással, az az Ellenség, a Sátán maga.
Ma Magyarországon sok ilyen ember él.
Amíg az önmagát Istennek képzelő egyén nem rondít bele a közösség életébe=nem óhajtja saját világát egyedülinek, másoké felett állónak elismertetni, nincs is baj. De általában nem ez a helyzet. Ez a fajta világlátás igen hamar átalakul. Ingerültségből, intoleranciából paranoiává.
A paranoia persze betegség, a lélek betegsége, melyet jó esetben értő emberek igyekeznek gyógyítani, enyhíteni. Nem ilyen jó esetben a türelmetlen, és pszichológiailag képzetlen átlagember, a köz egy hatalmas pofonnal kúrál. Minél nagyobb a paranoiás által birtokolt hatalom, annál nagyobb a pofon.

Élet-képek

A fotózás válasz az ember halhatatlanság iránti vágyára. A világ és benne az ember megörökítése évezredes hagyomány, tiltakozni felesleges. Lehet ebből művészet, ami jó. Lehet ebből emlék, ami jó.
A fénykép lehet öröm a szemnek és a léleknek, és lehet emléktárgy, ami alapján felidézhető lesz majd egyszer egy ember, aki már nincs közöttünk.
Ha a művészet érdekel minket, és megtanultuk tűrni a stresszt, ha megértőek tudunk lenni a Művész gyengeségeivel szemben is, menjünk fotókiállításra. (De vigyünk elemlámpát azért.) Ha csak a világ mulandóságán akarunk merengeni, nézzük a Fortepan képeit vagy adjunk tanítványainknak projektfeladatot.
Én mindent szeretek, ami fotóval kapcsolatos. Két csoportomnak is az az otthoni feladat jutott, készítsenek házidolgozatot egyik nagyszülőjükről fényképes illusztrációval. És bármennyire is tudom józan ésszel, hogy öregszem és szentimentalizálódom (uh!), képes vagyok elbőgni magam, amikor azt olvasom a 84 éves nagymama unokájának szedett-vedett angol mondatai között, hogy 'My grandmother is everything to me.' (A nagymamám a mindenem. ) Ez a most 84 éves asszony, aki szülők halála óta, immár tizennégy éve, neveli az azóta szép nagyra nőtt leánygyermeket, aki megtanította őt olvasni és írni, a kissé elmosódott, beszkennelt képeken egyszerre a világ legszebb nagymamája lesz számomra is.
A kép, ha tud, lehet művészet. Ha nem tud, lesz belőle emlék. Egy élet emléke, ami mesékben élhet tovább.
(Kicsit sajnálom, hogy nincs arra lehetőség, olvasni lehessen azokat a szép és megindító történeteket, amiket projektmunka címén kaptam. )

Szonett

Szonettet, mint tegnap kiderült, nem csak papírra lehet írni, lehet azt filmszalagra is. Mi más is lenne akkor mára, megemlékezni a nagy költő születésnapjáról, mint egy édes, bús szerelmes celluloid-szonett.
A film, mint a fotó, ezerarcú művészet, ahol az igényességre, a szépségre nem egyetlen recept létezik, inkább zavarba ejtően sokféle.
Wong Kar Wai hongkongi rendező valami olyasmit tett a filmszalaggal, amit én eddig csak francia rendezőtől láttam. Addig tekergette, szeretgette a celluloidot, míg az már nem is hasonlított magára többé, hanem lett belőle örök vízfolyam, kristályszalag, zene. Nehéz ezt megfogni.
A Szerelemre hangolva olyan film, amiről nehéz jól írni. Története alig van, a címből várhatóan egy nő és egy férfi egymásba szeret, és igen, de tulajdonképpen ezen kívül a vásznon alig történik valami. Ha nagyon megszorongatnának, talán azt mondanám, a film arról szól, hogyan kezdődik a szerelem, és hogyan lesz az ember örök titka az, ami más fülébe soha be nem juthat.
Olyan finoman fényképezik a két főhőst, Chan asszonyt és Chow urat, amilyen kímélettel csak két szerelmes ember tud egymásra nézni. Az ő bontakozó érzelmeiket, és ennek az érzelemnek a későbbi alakulását követhetjük 98 percen át, de mind a 98 perc aranyat ér.
A két színész, Maggie Chaung és Tony Leung Chiu Wai hibátlan alakítása, a csodálatosan összeválogatott zene, a káprázatos ruhák, a zseniális megoldás, hogy két meghatározó jelenetet, a viszony kezdetét és a szakítást, a két főszereplő icipicit eltérő nézőpontjából vettek fel, nos ez mind-mind azt szolgálja, hogy meg lehessen érteni a megérthetetlent, el lehessen mondani az elmondhatatlant: a szerelmet.
Mi ez, ha nem költészet?
Ez most, azt hiszem, nem filmajánló. Shakespere szonettjeit sem ajánlja az ember. Csak azt mondom, meg kell ezt a filmet nézni mindenkinek, aki volt valaha szerelmes.

Az első és az utolsó előtti

Megfigyeltem, hogy a szünet, legyen bármilyen hosszú is, első és utolsó előtti napja édes. Az ember már csak olyan, hogy beosztással él, az örömöt, a tennivalót, a pihenést, az előre bosszankodást is mind beosztja, a tanárember meg még ehhez a beosztáshoz a szünetek napjait is hozzáigazítja. Nem kénytelen, gondolom, lehetne másképpen is, de így alakult.
Az első szüneti nap a békés, hosszú kilégzésé. Az első az a nap, amikor alkalom nyílik a lábfej vagy a kézfej ébredés utáni tanulmányozására, feltéve, hogy az embernek szerencséje van akkor kelni, amikor már világos van. Ha villanyt kell kapcsolni, valami odalesz ebből, de akkor is az első nap nézőpontjából a szünet mégiscsak végtelennek tetszik.
Az első napon az ember a feltámadásban hisz.
Az utolsó előtti nap más. Bárhogyan is telik, egész napos semmittevéssel, vagy épp ellenkezőleg, tevékenyen, még nincs benne az a belefeszülés, mint az utolsóban. Az utolsó előtti nap az a szép hosszú kilégzése a szünetnek, ami végül este egy sóhajba fut ki. A vége van, de szerettelek sóhajba.
Ez a nap még a szereteté, a nem megbánásé, a megbocsátásé, a világon való megosztozásé.
Az utolsó előtti napon az ember az örök életben hisz.

Kamra

Néha érthetetlen, az ember miért vágyik olyan csendre, hogy az ujjperce is belezsibbadjon, hogy a levegő is megálljon kilégzés után a következő belégzést már nem kívánva. Nem nagyon lehet megmagyarázni. Se pillanatnyi rosszkedvvel, se semmivel.
Csak ülni kellene ebben a csendben, nézni a tuják tetején a reggeli napfényt, kellene persze,  vagy hát jó volna a háttérbe egy vízfelület csillanása is, meg egy völgy hossza, amin végigfutna  a tekintet, de az nincs. Se tó, se völgy. Spájz van.
Az embernek ilyen mélycsendben lehet odabent rendszerezni, rakosgatni. Azt mondják, a félelmeket külön-külön kicsi csatos üvegekbe kell elzárni, hogy egymással semmiképpen ne léphessenek reakcióba, az örömöket pedig, mert ilyenkor van idő pepecselni velük is, érdemes kirakni a polcokra, egyiket a másik mellé, címkével kifelé. Vigyázva, szenvtelenül kell őket kirakni, nehogy gyanút fogjanak, nehogy azt higgyék, fontosabbak vagy veszélytelenebbek a félelmeknél.
A csalódásoknak anyám szerint sűrű fonatú kosárban a helyük a földön, de fedelesben, ne mászkáljanak kedvükre akkor sem, ha a csend már odalesz.
A szerelmeket csak akkor érdemes a kamrában tárolni, ha már túl vannak a tartósításon. Ehhez a szenvedélygyümölcsöt cukrozzuk le, hagyjuk állni egy ideig, majd zselésító anyaggal forraljuk fel, és főzzük kis lángon a használati utasításon olvasható ideig. Még forrón töltsük nagyon tiszta üvegekbe, aztán egy (vagy több) éjszakára tegyük dunyha alá. Ha teljesen kihűlt, tegyük végleges helyükre őket, a polc bal oldalán, szívmagasságban.
Romlékony holmit, múló haragot, ijedtséget, flörtöt, ne tároljunk a kamrában. Csak keveredést okoz.

Mert örökkévaló az Ő kegyelme

Biodíszlet vagy amit akartok.

Ó, az az igazság, hogy nem tudom megállni, hiába szeretném, egyszerűen be kell számoljak az én nagyvárosi kiruccanásomról. Mert Nagypéntek ide vagy oda, van az az élmény, amiért megéri felszállni az utálatos IC-re még ilyenkor is.
Pedig a vonat indulása utáni percben kis híján megütött a guta, ugyanis csak egyetlen dolgot hagytam otthon, a netbookom aksiját, amitől a három órás út kínszenvedéssé változott, hiszen a netbookra letöltött párszáz oldal Spiró Fogságot (a papíralapút Zé úr kölcsönadta valakinek), terveztem olvasni az úton. Noteszt sem vittem, gondoltam, majd beírom a gépbe, amit akarok. Végül az okostelefonomra ugyan sikerült rátölteni egy kis olvasnivalót, de az fél óra után ki szeretett volna gyulladni... Hát így utaztam én Kelenföld állomásig.
Jó különben, praktikus, hogy a tesóm Budapesten lakik, ilyenkor megszállok nála, és rögtön át is értékelem az életem. Szicíliai rokonokra vágyom.
A kiruccanás célja persze nem valami nagypénteki családegyesítés volt, hanem alapvetően és majdnem kizárólag az A38-as kis összejövetel, ahol a VilágMa blogot író szerzők összetalálkoztak, hogy végre szemtől szemben is lássák egymást, és élőszóban is beszélgessenek egyet.
Én, azt hiszem, viszonylagos előnnyel indultam, mert Myrtille-t és Csepeli Györgyöt kivéve már mindenkihez volt szerencsém élőben, de Myrtille-lel már legalább neten beszélgettünk,  szóval ő egészen ismerősnek tűnt, leszámítva, hogy a képei alapján hirtelen nem ismertem fel, amikor ott állt előttem, tehát nem borultam már bemutatkozáskor a nyakába. Ennek valószínűleg kifejezetten örült is. (Csepeli Györgyről nem is szólva, aki viszont sokkot is kapott volna, azt hiszem.) A többieket viszont, ahogy az nálam lenni szokott, nem kíméltem.
A rendezvény színvonalát emelte még a ruccolás-halas hidegtál, de a cseh sörfőzdék is kitettek magukért, merthogy az este folyamán alkalmam nyílt biodíszlet szerepemből adódó hozzáadott értékemet több pohárnyi Staropramenre váltani. Ugyanezen okból kifolyólag most sajnos képtelen vagyok mindazon szellemes és bizarr mondatokat felidézni, melyek megjegyzésére felesküdtem ott helyben. Na mindegy, a lényeg az, hogy szerintem mindenki jól szórakozott, legalábbis én így láttam.
Én biztos, mert rengeteg dolgot tanultam internetes izékről meg bigyókról, de azért azt alig várom, Myrtille megírja, hogyan kell kiszámolni, hány bit egy ember. És arra is fogadalmat tettem, az elkövetkező egy évben biodíszletként további hozzáadott értéket generálok a közös blogon, melyet egy esetleges újabb találkozó alkalmával további Staropramenekre és/vagy pálinkára tervezek beváltani.
És még három: 1. Indiáner táskája álomszép volt, de könnyű annak, aki gazdag asszonyként feszt színházba jár; 2. életemben először függetlenségi harcosként cigiztem egy szombathelyi liberálissal (yeah), 3. elfelejtettem megkérdezni Kapitány Gabitól, amit ezer éve szeretnék, hogy hol az a piros kabát, amit egyszer emlegetett.
Most ennyi, a délutáni fotótörténeti kínzattatásaimról Lucziferrel, és ennek létfilozófiai lecsapódásairól majd a VilágMa oldalon.
(Ja igen, hazafelé is vonattal jöttem, és basszus, Kunderát olvastam, de úgy, hogy most a Spiró szegény a sarokba van hajítva, én meg a lét elviselhetetlen könnyűségéről meg nehézségéről fogok vartyogni napokig. Nagyon könnyű belehabarodni egy férfiba, ez a helyzet.)

Leningrád kóvbojz menni találkozó

Na ha már ajándékozás, legyen úgy, hogy Gofri is kap ajándékot ma, mert tegnap nagyon hősiesen bírta a napot, holott ő énnálam a Richter skálán legalább 8.4 tizeddel szociopatábbnak minősíthető.
Persze ha jobban végiggondolom, én is megérdemlek valami kis szegedi szuvenírt miután hogy ma meg ön fel is áldoztam magam, és bementem egy csapat tirpákhoz (márelnézést) diákhoz, és az utolsó órám után őt csupa szívjóságból helyettesítettem, magamat szívességi magyartanárnak kiadva. Ezt most csak azért írtam ide, hogy a jó hosszú tavaszi szünet után (kettő nap) ne felejtsem erre könnyek között emlékeztetni.
Na de az ajándék, hogy legyen neki min röhögni ott a messzi távolban, az mégiscsak a tegnapi komikus, nem a mai tragikomikus napról kell, hogy szóljon. Próbálok hű krónikásként semmit sem kihagyni.
Szóval reggel hétkor indultunk egy bazi nagy busszal, amin persze az udvarias fiatalok már elfoglalták a lenti üléseket mind, így mi odafent foglaltunk el helyünket a focicsapat tagjainak jókedvű reggeli bazmegolása közepette. Minden másra ott volt a Mastercard. (Persze hazafelé kiderült, hogy van ennél lejjebb is, focisták izzadtan, főnök előttünk lévő ülésen...)
A célállomásra, úgyis mint a Vendéglátó Kisváros=VK, érkezve azonnal a helyi Művközpontba sereglettünk, ahol kicsit megriadt VK segítők észlelték a vendégözönt, majd gyorsan kiderült, nem ide kellett volna, hanem az oktatási intézménybe. Erről persze sajnos senki nem tudott, mert Bridge 20 évre titkosította a rendezvény programját, így nekünk a vállhúzogatáson és a bárgyú mosolyon kívül nemigen maradt fegyverünk.
Szóval akkor OI (oktatási intézmény), pacsizás, egy zavart néni arcon csókolt, pedig én csak be akartam mutatkozni. Na jó, senkinek az élete nem habostorta. Isten tudja, milyen ijesztően nyújthattam a kezem.
Volt süti, pogi, üdítő cukros levek. Majd ismét visszaterelődtünk a művházba, ahol kezdetét vette a héthatárra szóló megnyitő. Ott aztán a VK OI-jének első asszonya sok meleg szeretettel és valamint a vendégeket különösen tekintettel a nemes versengésre. És valamint különös meghatottsággal a polgármestert, akitől azt kérte, légyszi ne zárják már be ezt a pöpec kis sulit. Na nem pont így.
A nő énnálam fiatalabb vagy nyolc évvel, de igen a szívembe zártam, mert meg kell mondjam, hozzá képest rohadt jól tartom magam. Másokhoz képest nem, de ezt ugorjuk.
Aztán jött a nemes, meg a versengés. Az én kis kölcsöndiákjaim meglehetős bénán szerepeltek, mert valamiért a tesztet totónak gondolták, és hát a plakátjuk is dizájncenter-díj esélyes lehetne, de nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Én szépen bátorítottam őket azért.
A négy órás nemes versengés számunkra szűk egy óráig tartott, utána csatlakoztam Gofrihoz a színházteremben, ahol a VK OI -jének szupergörcs irodalom tanárnője szervezésében egy 'Ki tud többet Szabó Magda önmaga előtt is titkolt énjéről' vetélkedőn vettek részt. Mintegy három órában. Szerintem csak azt nem kérdezte meg, hányadik oldalak utolsó szava volt a 'könyv', de ezt is csak azért, mert a kollégái ellopták az utolsó papírját.
Egyébként nekem mondjuk nagyon izgalmas volt a színpadi jelenetek sora, de hát világ életemben bírtam a színjátszó csoportokat. (Megjegyzem, Gofrinak kellene néha rendeznie ezt-azt, nem csak mindig kritizálni, mert ezt is egész jól csinálja.)
Aztán osztottak-szoroztak, és jól kihozták, hogy ééérdekes, VK OI-jének csapata mintegy 450 ponttal megelőzte a többi csapatot. Nem gond persze, nemes a versengés.
A titkosított programból aztán annyi kiszivárgott, hogy további pogi-szendvics-bájcsevej után kettőkor eredményeket hirdetnek. Ott egyébiránt különösen meleg szívvel a szponzort. Nagyon jó. Díjak, ajándékeső: szponzortoll, műcsoki, dizájnos oklevél, búcsúzkodás. Most különösen meleg szeretettel  minket, akik majd jövőre. Bridget mosolyog, fejben archiválja, mely diákok öltöztek matróz helyett farmernaciba, őket majd megtorol alkalomadtán. Buszba be ablakot le, ja nem, légkondit fel, diszkrét és agresszív lábszag focistairányból, főnök közelségéből eredően csökkent bazmegolási szint. Békés hazautunkon már olvasni is lehetett, sőt, én még zenét is hallgattam. Bármit, csak ne az előttem ülőket.
Gofri nyűgösködött, de miután lehűlt, határozottan kevesebb lett a homlokán a ránc.
Alig várom, hogy jövőre mi rendezzük azt a szép találkozót. Javasoltam Gofrinak, legyen egy Shakespeare darab színpadra állítása a magyaros feladat, az angolos meg, hogy egy felvonást angolul, szeptemberben elkezdünk próbálni, márciusban meg elküldjük a többieknek is a feladatot. Nemes a versengés, ó, magyar!
Nincs erre valami frappáns idézet Kölcseytől?

Örökség -ajándék poszt Trendónak

Ha a halálban az a hír, ki mit örököl, az azért egy eléggé elcseszett élet, gondoljuk első pillantásra. De nem ilyen egyszerű dolog ez.
Hogy kiből mi marad az utókorra, az mégiscsak árulkodik valamiről. Ha jól meggondoljuk, még az is fontos lehet, milyen kávéfőzőn készült a családi ünnepek után felszolgált fekete. Miért is ne.
A tárgyak értéke persze nem mérhető objektíven, annak érték, akinek az örökhagyó valamiért fontos volt. Ami nekem egy randa, pecsétes terítő, az az örökhagyó szívéhez közelálló barátnak, rokonnak kultikus tárgy. (Az a pecsét ott, tudod, az a marhapörkölt foltja, mert amikor a Feri rájött, hogy a Zsuzsi összefeküdt a sánta hentesgyerekkel, akkor eléggé indulatosan állt fel a vasárnapi ebéd mellől... )
Szomorú, ha valaki úgy hal meg, senki sem tart igényt többé a tárgyaira. A hagyaték az államé, de hát hol érdekli az államot a terítő vagy a kávéfőző?? Itt már csak a használati érték számít, csakhogy egy történet nélküli fénykép használati értéke nulla. Így értékelődik le az élet is. Ez az igazi elmúlás, amikor az eljövendő életekre gyakorolt hatásunk semmivé lesz.
Nem mintha örök hírnévre tartanánk igényt, de a blogírók után azért a kávéfőzőn, a pecsétes terítőn és a felidézhetetlen nevű és életű embereket ábrázoló fényképeken kívül marad még valami. Valamiféle szellemi termék, amit a blogszolgáltatók weblapjaikon ideig-óráig (örökké???) megőriznek. Törvény által nem szabályozott örökségről beszélünk most, legalábbis Magyarországon.
Nem így Amerikában, ahol nem túl régen törvény született arról, a blogtartalmat örökölni, és örökbe hagyni is lehet ezentúl. Bölcs gondolat. Pláne, ha az álnéven író blogszerző nem feltétlenül családjára hagyná mindazt, amit írt.
Fogalmam sincs persze, hogyan is működne mindez, mert jogilag kicsit ingoványos talajnak érzem az örökbe adást onnantól kezdve, hogy ugye a közjegyző mondjuk szeretné majd, hogy igazoljam magam, mint Biedermann Izabella. Mégis hogy? Írok neki egy bekezdést, hogy akkor stiláris jegyek alapján ...
De nem kell aggódni, ilyen törvény egyelőre nincs Magyarországon. Sebaj, én már pár hete (?) az összes blogbejegyzést örökül ígértem Zaphodnak, úgyhogy ezennel itt és most megerősítem a korábban kinyilvánított szándékom. Tegyen ő a bejegyzésekkel azt, amit jónak lát, mert benne megvan a kellő távolság, és az a józan ítélőképesség, ami az ilyen örökségek villámsebes kukába süllyesztéséhez elengedhetetlen.
(Erre a posztra majd kéretik erősen hivatkozni, ha öregségemre egészen meghülyülök, és egyszer csak valami fontosságot kezdek tulajdonítani a blogbejegyzéseimnek. Köszönöm.)

Használati utasítás

Jóvanna. Tudom, hogy tudsz olvasni, csakugye az értő olvasás, drágám, na abban nem vagy annyira otthon mostanában, úgyhogy tessék idefigyelni kicsit. Először is, nem kéne elfelejteni, hogy ebben az életkorban érdemes elcipelni magaddal az olvasószemüveget vásárláshoz.  Persze, hogy eleinte idegen és kényelmetlen, de meglátod, olyan ez, mint az intimbetét, egészen az emberhez nő, míg végül huzatosnak tetszik nélküle az alsónemű. (Ebből még lesz majd korszakmeghatározás, csak tessék figyelni, IE és IU, mert ez igenis egy új korszak.) Szóval szemüveg!! Erre emlékeztessük magunkat reggelente, aszongya Gingko Biloba és szemüveg, amíg majd meg nem szokjuk annyira, hogy nélküle a fejünk tetszik huzatosnak. (Madzagon azér' ne lógassuk semmiképp a nyakunkba, az legyen majd a nyugdíjas megalázás része.)
Micsoda? Hogy nem kell szemüveg, megoldod? Hát kérlek, ha el akarod játszani ezt az itt a betű, hol a betűs játékot, miközben igyekszel beállítani a karhosszadat az apró betűs részhez, akkor nem kell, akkor menjél szemüveg nélkül, mindegy nekem, csak az a kérdés, az a plusz húsz perc nem fog-e hiányozni majd este. Pláne ha az pont a szexre szánt húsz perc, de te tudod.
Na akkor hajat akarsz festeni. Már azon, hogy szőkéből depifekete, esetleg dögösvörös, pláne véletlenbarna, azon túl vagy, most a színmegőrzés a feladat, mármint hogy az őszülő hajszálakat diszkréten kellene visszafesteni az eredeti színre. Mi is volt az? Olyan szőkésizé.
Múltkor volt az a miafene, nyolcpontkettes gárnié, mert megérdemelted, de most valami másik fotók vannak, és nyolcpontnégyes, és akkor ez most ugyanaz a szín vagy nem???? Ez nem derül ki. Jó, akkor rohadjanak meg, akkor váltunk, vegyünk egy másikat. Van új brilliánsszínű, meg teljes ősztakarás, ja erről mindig kiderül, hogy maximum akkor takar, ha fekete fóliával a fejeden jársz ezentúl, vagy úszósapkában, mert az takar. Csak nem áll jól.
Na semmi pánik, támaszkodj a képekre és emelkedj felül azon, hogy ezeknek a nőknek a fejére egy dzsungelt fotoshoppoltak. Nem is életszerű szerintem. A szín meg... Egyik sem hasonlít. Különben is, mi a szar az, hogy pezsgőszőke? Az a rózsaszín? És miért tűnik a sötét szőke világosabbnak, mint a középszőke? Valami színügyi biztost már ki kellene nevezni ide is.
Nem baj. Fél óra alatt simán ki lehet választani. Nem nagy áldozat, egy jól kiválasztott szín felbecsülhetetlen. Középszőke. A dobozon a nő haja csillog-villog. Szimpatikusan mosolyog is, látszik, hogy rendben van az ősztakarása.
A festék használata egyszerű: felken, várakozik, lemos, balzsamoz, szárít. Ha a haj nem középszőke, nem csillog-villog, és nem ér derékig, akkor sem kell elveszíteni az alkalmazott kémiatudományokba vetett hited. A festés egy hét után úgyis megfakul, bármilyen szín is volt a dobozra írva, a haj visszaváltozik őszes-szőkésizé színre. Ha a piacon lévő 30-35 árnyalatot 2-3 év alatt végigpróbálod, minden bizonnyal találsz egy egészen jó színt, amit majd a termékmegújulás keretében egy kicsit megváltoztatnak. Akkor kezdheted elölről a kísérleteket. Az eltökélt nő sosem unatkozik. örökérvényű.
Tulajdonképpen lehetnél ősz is. Vagy kopasz. Több jólápolt, ősz nő kellene a hazai közéletbe. Vagy több kopasz nő.

Ágy

Ágyat szeretnék. Most már lassan az is mindegy, hol. Már társaság sem kell, csak három nap zavartalan csend, és álommentes alvás.  Ezt szeretném kérni.
Biztos én vagyok csak ilyen balfasz, hogy mindent a nyakamba lehet sózni, a mai bemutató órától kezdve a holnapi bonyhádi versenyig, meg a hószünet pótlását, meg a két hetes vasalatlant, meg a bölcsesség minden csíráját is nélkülöző testvéreimet, akik a Facebookot választották színhelyül nézeteltéréseik rendezésére. Mindhülye.
Ehhez képest a realitás az még három nap munka, mindhárom nap korán kezdek, mert csütörtökön is kedd van, amikor nekem nulladik órával kezdődik a nap, és persze naná, hogy csütörtökön nem lesznek rövidített órák, mert van olyan, akinek sürgős ZH írathatnékja támadt pont a szünet első napján. Sírva tudnék fakadni.
Pláne, hogy nekem gyakorlatilag az a fél csütörtök adatik meg a húsvéti készülődésre idén, amely fél napba bele kell férnie mindennek a bevásárlástól a takarításig, mert szerdán versenynap van egy másik városka kies középiskolájában. Reggel héttől vakulásig, gondolom. Busz van, kaja nincs.
Jobban járnék, meg a világ is, ha most visszafeküdhetnék, és alhatnék három napig.

Na jó, ez egy sajnáljunkengem poszt lett. De nagyhét van, és majd zsoltárhallgatással megjobbítom magam.

Verseny

Annyi hülyeség volt a világban ezen a hétvégén is, hogy legjobb volna talán ... nem is tudom... zsákot húzni a fejemre?
Közben meg vége lett a bárzongorista versenynek, és Berki Artúr lett a legjobb. Mindig is megnyugtatott ez a fajta zongorázás.
Pozitív díjakat kellene osztogatni. Az egy igaz emberét például Tulassay Tivadarnak.

Menedék

A menedék az mindenkinek más. Nem a menekülés része a legfontosabb, hanem a nyugodtság része, a békében hagyás része. Lengyeltóti menedék. Egy hely, ami békén őrzi azt az időtlenséget, azt a csendet, ami az élet megőrzéséhez elengedhetetlen.

A terasz messze van mindattól, ami a hétköznapjaink zaját generálja. Messze van a munkától, a családtól, a mindennapoktól. Ez a legfőbb értéke.

Kicsit szomorú volt összepakolni mindent, leszedni a falakról a képeket, bedobozolni a könyveket, de ezért mentünk, ez volt a bevállalt 'munka' része ennek a hétvégének. Nem örökre pakoltunk össze szerencsére, csak a festő kedvéért, mégis egy-két percig mindhárman megéreztük talán, milyen lesz majd egyszer, ha majd talán nem is túl sokára, eljön az a szomorú nap is.

Azért nem kell megsajnálni minket, ez a munkás hétvége is csak úgy tud zajlani, mint a mi közös hétvégéink, amolyan West-Balkán stílben, értsd: két gin-tonik/óra/ egy polc lepakolása. Nem az a lélekölő tempó, na.

Pakolni persze csak szombat este kezdtünk, nehogy már elsiessük ezt a dolgot. Most ha ilyen naplószerűen gondolnám a beszámolót, bajban lennék, mert őszintén szólva, a péntek estéről nem sok emlékem van. Az biztos, hogy egy kicsit kénytelenek voltunk pálinkázni, mert mégis mit igyon az ember a pirítósra kent rusztikus padlizsánkrémhez ugye? És az is biztos, hogy tízkor már aludtunk. Mi még fáradtnak is szeretünk együtt lenni.

Szombat reggel aztán megvolt a kötelező piacgyakorlat, és bár volt bennünk némi kis csalódottság, mert se a kenyérlángosos nem volt még kint, se piroshusit nem sikerült vennünk, azért a többi kötelező elem szépen megvolt: vettünk egy csomó virágot, beültünk Zitához a Mentholba, sétáltunk Fonyódligeten, sőt, még intéztünk a villamosboltban egy FT skálán 8-as szenzoros baszatot is, ami tennivalóként most kivételesen került fel a listára, mert a kisházra szerelt baszat elromlott. Szép, napsütéses délelőttel és kellemes meleggel álltak mellénk az égiek ezen a szombaton, de olyannyira, hogy végül kiültünk a Torony teraszára, és pólóban ettük a tojásos nokedlit salátával. 

Amikor estefelé hazaértünk (haza mondom, mert a szívünk egy része itt lakik, ebben az öreg vályogházban), a lufivá dagadt hasú Kormi már alig bírt magával. Türelmetlenek voltak a hasában az új kiscicák. Már annyira fel van dagadva szegény, hogy nem voltunk benne biztosak, nem kell-e hétvégén bábát is játszanunk. (Még ma is úgy ugrált amikor meglátott minket, mink egy kenguru, és istenemre mondom, sikongatott is hozzá.)

A szombat esténk a gin-tonikok után energikus pakolászással és csavaros fűzágak hámozásával telt, persze előbb meg kellett vacsorázni; az ember ne igyon üres gyomorra. Az otthoni menü remben sült krumpli volt lila hagymával, olivával, ruccolával, füstölt combbal és egy kis szalonnával (csak a nyomelemek miatt). Végül aztán, ahogy lenni szokott, éjfél és hajnali egy között a pasikra terelődött a szó (feszes fenék, miegymás), de ezt témát még ma reggel is folytatni voltunk kénytelenek. Jellemző. Miről beszélget három nő, ha nem a férfiakról...

Jó, hogy van menedékünk. Persze már nem Lengyeltóti az, nem is a ház, hanem mi magunk vagyunk azok egymásnak. Istentől való kegyelemben Virágvasárnapra. Meg más napokra.

(Lesznek ám képek is hamarosan.)

Errol Gardner

Vagy vagy

A halál soha nem volt szívesen látott vendég, de volt, amikor az élet természetes velejárójának tekintették. És bár a félelem természetes érzés, előre gondolkodni akár bölcs dolog is lehet.
Otthon meghalni vagy kórházban meghalni? Ez egyre kevésbé merül fel reális alternatívaként.
Vajon morbid dolog-e saját halálunkon előre elgondolkodni? A VilagMa oldalon lehet olvasni egy kis gondolatébresztőt erről. Katt.

Helyzet

Tavasz van. Két nap alatt hajtottak levelet a bokrok és a fák. Amelyik nem, az elém hányta a virágait. Nincs a természetben már óvatosság.
Azt olvastam egy cikkben, azon kellene gondolkodnunk, mit és mit ne tanítsunk ennek az új, digitális diétán felnőtt ifjúságnak. A cikkíró szerint tényanyagot, helyesírást, folyóírást már felesleges, azt megoldja a számítógép és az internet. A szakember szerint tanítsuk meg azt, hogyan válassza el egymástól a megbízható és a nem megbízható információt a rázúduló masszából. Google generáció. Screenagers.
Ez egyébként az idézetekre is igaz. Meg annyi minden másra is.
A The Economist azt írta, az elnökünknek már fogalmaznia kellene a lemondó levelét, de legalább is kellene egyet keresnie, amit lemásolhat. Micsoda szégyen ez már! Én meg visszaadom a házidolgozatokat, ha nem eredetiek.
Már csak kettőt kell aludni a teraszig.

Jet lag

Egy óra nem sok idő, de ha egy napos a hétvége, akkor arányait tekintve ez a veszteség mégiscsak jelentőssé lesz. Én legalábbis ma reggel így éreztem, mert bizony édesen aludtam tovább mindkét ébresztőóra lenyomása után...
Szóval 6.15-kor ébredtem, ráadásul úgy, hogy se arról nem volt fogalmam, milyen nap van, se arról, hány óra, de talán még arról sem nagyon, melyik földrészen ért az ébredés. Nem lehet, hogy az ember alternatív életet él álmában mondjuk Afrikában vagy Ausztráliában? Na mindegy, ilyen reggel után a nap is kábé úgy telt, mint amikor az ember leszáll Washingtonban a repülőről, mellbe vágja a párás 90 Fahrenheit, és napokig bolyong cél és időérzék nélkül vadidegen emberek között.
Mindjárt értekezlettel indítottunk, csak hogy jó legyen nekünk, de szép okosan és intelligensen hallgattam, így nem került szóba az ominózus szombati rendbontás, amikor is egy kolléga, nyilván előre megfontolt szándékkal, teásbögrével ment órára. A fegyelmi vétség igazi súlya nyilván abban állt, hogy a bögrében tényleg tea volt.
Az óráim kiválóan sikerültek, a diákok, mint partra vetett halak a tantermi negyven fokban, a kollégák pedig kissé megzavarodva a rövid hétvégétől igazi sztahanovista hangulatban vetették bele magukat a munkába. Ma csak öt órám volt, remek, az egyikben volt alkalmam betekintést kapni a mai középiskolások egyik intoleráns és rasszista csoportjának életébe. Ezt nem szeretném kiheverni, és ha lehetne szó ilyesmiről, hogy a tanár is megválaszthassa a diákjait, akkor én a magam részéről nem szeretném őket tanítani többé, mert életemben először tapasztaltam, hogy még csak el sem gondolkodtak azon, amit mondtam. Csukott fül, ordít, vörösödik, hogy a cigányok mind lopnak, és csak az az igaz magyar ember, aki ööööö, aki magyar. Mondtam nekik, akkor gondolkodjanak el a nevemen. És ugye még csak nem is a Biedermannal kellett megküzdeniük, hanem a polgárival.
Zárásként a kis gyógycsoporttal voltam, bevezettem őket az online szótárhasználat rejtelmeibe. Az egyik kislány azt kérdezte aggódva óra végén, nem lesz-e baja a számítógépnek, ha ő az utolsó keresett szót nem törölte ki. Hát így. Hétfő van. Négyet kell aludni a teraszig.

Szombat

Ha van valami, amit igazán utálok, az a szombati munkanap. Ezeket a munkanapcseréket nem tartom túl jó ötletnek, még akkor sem, ha tényleg jó volt múlt héten négy nap pihenés, és ha tényleg értem, hogy számszakilag ez így van rendben, és le kell dolgozni, amit le kell dolgozni. Persze, az iskolákban a tanév során van bizonyos számú tanítási nap, amit teljesíteni kell, világos, de hogy ha valaki megnézné, hasznos-e egy tanítással eltöltött szombat, nem tudom, mire jutna. A munkahelyek meg vagy tartanak ma munkanapot, vagy nem. A legtöbb helyen szerintem nem, vagyis a hivatalokban méla undorral üldögélnek majd az ügyintézők, a kereskedőknek mindegy, ők amúgy is szolgáltatnak szombatonként, a magáncégek meg tesznek az egészre magasról.
Sajnos nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a meglévő két gyereknapomból egyet feláldozzak, mert a tanár nem vehet ki szabadságot akkor, amikor szeretne (ott van neki az egész nyár, pihenjen akkor), arról nem is beszélve, hogy májusban majd szeretnék elmenni egy konferenciára, oda meg a főnököm gyaníthatóan csak úgy enged el, ha kiveszek egy gyereknapot.
Ez van, én bemegyek dolgozni, bár azt tapasztalatból tudom, hogy a diákok egy jelentős része szülői igazolással ma távol marad, egy másik részüket meg már tegnap hazaküldték a városi kollégiumokból, hiszen az ő szobáikat kiadta  a város a hétvégi rendezvények miatt. A maradék diákcsapatnak pedig nyilván pont annyira lesz kedve a mai napot az iskolában tölteni, mint nekem. Úgyhogy középiskola ide vagy oda, ma játéknapot tartok, és egy percig sem furdal majd a lelkiismeret, hiszen a játék is fejleszt mindenfélét. Például a szombati munkanapok túléléséhez szükséges humorérzéket.

Feljegyzések

Egy nevén nem nevezett hivatal telefonlehallgatási jegyzőkönyvéből:

-Good morning! This is ....... speaking from The Guardian. May I speak to Hungary, please?
-Mi van? Kivel akar beszélni?
-Hold on for a sec.  ... Jó napot kívánok! A The Guardian című lap szerkesztőségéből telefonálunk. Beszélhetnénk valakivel, akinek felhatalmazása van a Magyarországgal kapcsolatos sajtóhírek jóváhagyására?
-Kapcsolom....
-Kommunikációs államtitkárság. Mit akar?
-Jó napot kívánok, a cikk ügyében telefonálok.
-Milyen cikk ügyében??
-Amit szeretnénk Magyarországról megjelentetni.
-Jaaaa, értem. És?
-Hogy jó lesz-e úgy, ahogy írtuk?
-Pillanat, nézem. Hmm...
-Igen??
-Mit türelmetlenkedik, he?
-Ja nem, bocsánat. Csak ugye a lapzárta...
-Ki nem szarja le a lapzártájukat?!
-Nem is azért mondtam.
-Jó. Hát nézze, itt van előttem a cikk.
-És?
-Pár helyen belejavítottam. Azt írják, a kormányunk antidemokratikus intézkedéseket hozott.
-És nem?
-Pofa be, ne kérdezzen,
-Rendben.
-Ó, most látom, itt bizony több problémás hely is van. Átküldöm inkább a cenz javított szöveget, jó?
-Milyen kedves! Nagyon szépen köszönöm.
-Nincs mit. Máskor is küldje csak át a firkálmányaikat. Szívesen javítjuk.
-Ó, mindenképpen. És nagyon hálás vagyok a munkájáért. Minden jót.
-Ja. Maguk helyett is én dolgozom. De mindegy. Nem panaszkodom.

Nevekről

Nem tehetek róla, mostanában néha elég egy-egy nevet meghallanom, és tele lesz a szám keserűséggel. Nem tudom, a pokol melyik bugyrából szalasztották ide ezeket az embereket, de hogy valahonnan a dantei körök legaljáról, az is biztos.
Nem akarok politizálni, és nem akarom örök elégedetlenként leélni az életemet. Nem is arról beszélek, Európának és Amerikának is lassan feláll a szőr a hátán, ha meghallja Magyarország nevét; egyrészt van mindig mindenhol a hírek prioritásában helyi érdek, másrészt ... ja másrészt persze nincs, mert micsoda őrültség azokat csesztetni, akiktől függ az ember. Nem szolgalelkűségre gondolok, na ha valamiről, Magyarország erről aligha lehet híres, hiába szeretnék a szabadságharcot jelenkori, sőt egyenesen a mostani kormány találmányának beállítani.
Lehet ezen fanyalogni, de az üzleti életben azért az bevett gyakorlat, hogy akitől kölcsönkérek, annak nem rúgom be se az ajtaját, se a képét. Nem tűnik az életszerű szituációnak, hogy a drága adós, úgyis mint Nagy Magyar Hazafi, egy szép tavaszi reggelen megüzeni az OTP Zrt.-nek, hogy világnézeti különbségeik miatt nem törleszt, ellenben kellene neki még egy kis pénz, mert venne ezt-azt. És várná, hogy a bank azért mégiscsak küldi a pénzt.
Persze érdekes, és elgondolkodtató, hogy míg az utóbbi esetben mindenki látja a szituáció humoros voltát, a 2012-es kis magyar szabadságharc hallatán nem röhögik magukat halálra az emberek.
De tényleg nem erről a jól megtervezett médiabuliról akarok írni. Aki tud rendesen olvasni, észreveszi, hol verik át, aki gondolkodik, elég jól tudja, mi itt most nem a Demokratikus Charta szövegén igazítunk egyet.
Az a legnagyobb bajom ezzel az egész helyzettel, hogy rossz magyar neveket jegyez meg a világ. Én  olyan országban szeretnék élni, ahol Szemerédi Endre neve szerepel a híradások élén, nem olyan embereké, akik összeadni és kivonni sem tudnak.
(Eric Burdon nevét is érdemes megjegyezni, őt tettem fel a lejátszóra.)

Hason

Lehetne persze hanyatt is, de ahhoz kint kellene feküdni a kertben, mint ezen a hétvégén, amikor kora délután még elég erős volt a nap. De ha tennivaló van, ha már nem kora, hanem késő a délután, és ha néhány cirrus vagy culmulus is arra botorkál, ahol a mi kedves, különbejáratú csillagunk tanyázni szokott az égen, akkor, na akkor csak és kizárólag, hason fekve lehet kifelé nézni a semmibe. Legalábbis ez az elméletem, amit kísérletileg bizonyítok ezen a héten.
Mióta nagy hirtelen kitavaszodott, értsd délelőtt tíz után a tantermekben 25-30 fok van, mert ugye fűtenek, mint a rosseb, de ilyenkor ki nem szarja le, hogy takarékoskodni kell ... Na mindegy. Szóval mióta kitavaszodott, végképp zéróra esett az osszuk-meg-a- világ-titkait-a-diákokkal motivációs görbém. Azt hiszem, tavaszi motivációs fáradtságom van.
Hazajövök, lelkesedés nélkül háziasszonykodom és családanyáskodom, de a lehető legrövidebb időn belül felmegyek az emeletre és hasra vágom magam a hálószobában az ágyon, aztán a könyökömre támaszkodva bámulok ki a teraszon át a napsütésbe.
Micsoda pillanatok... Ilyenkor, még kábultan a napi nyüzsgéstől, olyan intenzíven lehet semmittenni, hogy az felér egy pszichoanalízissel. Üresen elfutó óra ez persze, Illyés ráncolná a homlokát talán, de nekem nagyon értékes.
Hason fekve a meleg takarón a világ sokkal szerethetőbb képét mutatja, mint egyébként. Majdnem olyan szerethetőt, mint annak idején az amerikai kölcsönkertben, a függőágyban fekve.

Ja igen, és aki szereti, meg ráér, annak mondom, szerelmes levéllel lehet játszódni a VilágMa oldalán.