Kényszer

Kicsit kényszeres vagyok, de nem tudnám megmagyarázni, miért. Egyrészt még rajtam maradt a múlt hét fáradtsága, másrészt mindjárt itt az érettségi, meg még annyi más rész is van ebben a kényszerességben, hogy leírni is fárasztó. Nem is fogom az összeset.
Mától kényszerszabadságon vagyok gyerekbetegség miatt, és ez most nem a legjobbkor jött. Szerencsére Borcsinak csak valami gyomorvírusa van, szóval nem lázas, nem köhög, lehet vele filmet nézni, olvasni, ilyesmik, de nincs itthon anyám, nem tud rá vigyázni. Szegény aggódott, mert lemaradt az első gyónásról, emiatt ő is kicsit kényszeres, de igyekszem megnyugtatni, hogy ebben az életkorban nem olyan könnyen jön össze egyik gyónástól a másikig a halálos bűn.
A gyerekorvos miatt vissza kellett menni a régi lakáshoz, és amíg az én kis proletár Unter den Lindenemen sétáltunk, arra gondoltam, egyszer csak mennyire meg tud keseredni az ember szájában egy emlék.
Hazafelé az elkerülőről néztem a hegyet,  a hegy lábára felkúszó épületeket, és ugyanarra gondoltam, csak fordítva. Hogy majd lesz egyszer, amikor megint erre járok, megint ránézek a hegyre, és nem lesz bennem többé keserűség, csak öröm.
Az a helyzet, hogy meg lehet az emberrel gyűlöltetni az életét. De csak egy rövid időre.