Az első és az utolsó előtti

Megfigyeltem, hogy a szünet, legyen bármilyen hosszú is, első és utolsó előtti napja édes. Az ember már csak olyan, hogy beosztással él, az örömöt, a tennivalót, a pihenést, az előre bosszankodást is mind beosztja, a tanárember meg még ehhez a beosztáshoz a szünetek napjait is hozzáigazítja. Nem kénytelen, gondolom, lehetne másképpen is, de így alakult.
Az első szüneti nap a békés, hosszú kilégzésé. Az első az a nap, amikor alkalom nyílik a lábfej vagy a kézfej ébredés utáni tanulmányozására, feltéve, hogy az embernek szerencséje van akkor kelni, amikor már világos van. Ha villanyt kell kapcsolni, valami odalesz ebből, de akkor is az első nap nézőpontjából a szünet mégiscsak végtelennek tetszik.
Az első napon az ember a feltámadásban hisz.
Az utolsó előtti nap más. Bárhogyan is telik, egész napos semmittevéssel, vagy épp ellenkezőleg, tevékenyen, még nincs benne az a belefeszülés, mint az utolsóban. Az utolsó előtti nap az a szép hosszú kilégzése a szünetnek, ami végül este egy sóhajba fut ki. A vége van, de szerettelek sóhajba.
Ez a nap még a szereteté, a nem megbánásé, a megbocsátásé, a világon való megosztozásé.
Az utolsó előtti napon az ember az örök életben hisz.