Egy átlagos januári hétfő

Kicsit abszurd napokat élek. Furcsa dolgok történnek velem a munkahelyemen, és mindenfelé amerre járok. Tegnap este már egyenesen arra gondoltam, talán valami világméretű valóság showban szereplek, csak nem tudok róla. Mint Jim Carrey abban a filmben, aminek most nem jut eszembe a címe.
Reggel mindjárt négyszemközti megbeszéltem a főnökömmel, aki egyenesen arra ragadtatta magát, hogy német szaknyelvi könyveket mutogatott nekem, holott nem azért mentem, hogy megtudjam, tulajdonképpen ehhez is ért, hanem azért, hogy egy csomó dolgot megoldjunk, és hogy lemondjak a munkaközösség-vezetői posztomról. Egyik sem sikerült. Annyit léptem előre az agyhalál-mentesítés terén, hogy sikerült a gyakornokot más mentorra bíznom. A többi maradt a régiben.
Eközben a folyosón kiderült, hogy három nyelvszakos is hiányzik, úgyhogy gondolom csütörtökön és pénteken majd színeznek az óráimon a diákok, szakszerű helyettesítésre aligha lesz tanár. Sebaj.
Voltam az új csoportjaim egyikénél, a betűfelismerőknél, istenemre mondom, egy pszichiáternek aranybánya lenne a terep. Van szociopata, pszichopata, bipoláris, eddig integrált oktatásban résztvevő, fogyatékkal élő, a maradék pedig egyszerű kis tanulási nehézséggel küzdő, esetleg a szociális hálóból kiszakadt fiatal. Illetve van egy lány, aki talán téveszmés, de abban nem vagyok biztos. Ütős kis csapat, remélem, nem lőnek le. Különben lelkesek (már a szociopatát leszámítva, aki feszt feküdt a padon), már tanultunk is egy kicsit. Mindenesetre az biztos, hogy disszertációt lehetne belőlük írni.
Amikor zsinórban órám van, nagyon elfáradok a nap végére. Nem szeretem. A szünet alig elég valamire, jó ha pisilni eljutok, eszem egy falatot, felkapom a könyveim és már indulok is, na nem mint a nő a samponreklámban, mert hajat mosni azt elfelejtettem reggel. Extra dolgokra, beszélgetésre nincs idő. Na ehhez képest tegnap még egy tankönyv-ügynök is beesett. Az egyik kiadónak új embere lett a mi régiókban, aki egy TV-shopos fickót megszégyenítő rámenősséggel nyomta a szöveget a rendelkezésére álló két percben. Annyira kellett röhögnöm, hogy el nem tudom mondani. Életemben még ilyen lelkesen nem dugta az orrom alá ember a tankönyveket. Már kezdtem attól tartani, azonnal vérszerződést kell kötnöm vele.
A nap megkoronázásként megbeszélést tartottam a munkaközösségnek, ahol elmondtam, hogy mi az aktuális teendő, lelkesítő beszédet intéztem hozzájuk a lelkiismeretes munkavégzés témájában (túlzok), és elmondtam volna a jövő héten esedékes tantestületi megbeszélésre elkészítendő beszámoló témáit is, ha lennének ilyenek a birtokomban.
Utána gyerekért rohanás, haza, kicsit gitározott (a gitár hamis, és mióta anyám ráült, szinte használhatatlan, de nincs pénz másikat venni), elrohantunk az uszodába (a parkoló automata megint nem jó, minimum száz forintot akar öt percre, mert se az időt nem lehet beállítani, se az autó típusát, így most azt hiszi, az autóm egy busz, szóval nem fizettem, de nem büntettek meg), ahol meghallgattam Dezső bácsi énhozzám intézett szózatát gyorsúszás témakörben. Minden díjfizetéskor szükségét érzi a szakmai tájékoztatásnak sajnos.
Otthon még angolozni kellett kicsit, meg meghallgatni a kamaszok emberi jogi harcoshoz méltó kirohanásait, és örülni, hogy Dani kijutott Olaszországba a videokészítő versenyre. A versenyválogatón zajló kis magyar pontozáson persze felhúzta magát, mert az egész úgy zajlott, mint a magyar pályázatok esetén általában, tényleg a kedvencnek csak arra nem járt plusz pont, hogy XY-nak hívják. Sajnáltam, hogy már ilyen fiatalon ilyen átlátszó igazságtalanságokat kell megtapasztalniuk.
Végül este fél tízkor magamhoz vettem Rushdie regényét, majd anélkül aludtam el, hogy időm lett volna legalább kinyitni. Kicsit nehéz olvasni, és kicsit kemény rajta aludni. Különben jó kis könyv.
Ma egy egyszerűbb napot szeretnék. Ja igen, hogy mondjak valami jó hírt is, vasárnapig lehet konferenciára pályázni Berlinbe.