Veszett rigó

Szerintem az egész annyira vicces, de tényleg. Hogy azt látod, mindenki ilyen fapofával jön-megy, citromhetek vannak, most nem azért, világos, hogy jogosan, mert lassan már egy robogó tankolásához is a fél fizetésem kellene, meg ugye a demokrácia is, de mindegy. Szóval van ez a tél végi arc, ez a meglepett, életbenmaradtambazmeg arc, hogy így reggel belenézel a tükörbe, és elgondolkodsz a világ és Isten megfejthetetlen szándékán, mert ezek vagy be vannak tépve, vagy ki sem józanodtak soha, mert lássuk be, ezzel a fejjel, meg ezzel az élettel, amit te fel tudsz mutatni, legalábbis egy privát Armageddon kijárna. Egy helyi világvége. Egy tiszta időben lecsapó villám, ami csak egy diszkrét krátert hagy utánad ezen az elátkozott földön. De nem.
Tehát egész reggel sajnálod magad, mert egyrészt még élsz, vonszolod magad a Föld nevű bolygón fel-alá, másrészt tulajdonképpen vonszolni akarod még egy darabig, de akkor legalább azt szeretnéd, hogy más is sajnáljon érte, mert a szervezet vitaminraktárainak lecsupaszítása után önmagadat sajnálni is fárasztónak tűnik. És akkor kilépsz az ajtón, hogy elszívj egy cigit, mert az önsajnálat és a nikotin gyermekkori jóbarátok, és akkor meghallod ezeket az agyament kis madarakat. Meg hogy ezek énekelnek. Jó, persze, ezt már tudod, olvastad is, tavaly is énekeltek, de nem ez a fontos. Hanem az, hogyan énekelnek. Hát ezek drágám, meg vannak őrülve. De nem ilyen szimpla kisvárosi őrültséggel ám, hanem olyan ... nem is tudom, nagyszabásúval.
Állok a teraszon, hallgatom, ahogy szétreped a tüdeje, akkora elszántsággal kiabálja bele a világba, hogy él. Én meg nézem ezt a jelentéktelen tollgombócot a tuján, és röhögök, mert ez vicces. Mert az én egész intellektusom, meg gondolkodásom semmit sem ér, ez a kis dög itt nekem zárójelbe teszi a világ összes lételméletét. Csak van, és ezt szereti, de nagyon. Hát ez a tavasz. Minden értelmet meghazudtolva lenni, élni, és ennek még örülni is. Veszett a világ.