Hisztinap

Mihály szerint hisztinap volt tegnap, és tényleg, magamon is éreztem, hogy legjobb volna mindent a földhöz csapkodva hazamenni, kifeküdni a teraszra egy függőágyba, és élvezni a napsütést. Persze se napsütés, se függőágy a teraszon, szóval ez csak olyan elegemvanmindenből düh.
Hergeltük is egymást persze, mindenkinek fájt valami hülyeség ebben a nagy nemzeti kuplerájban. Valamiért semmi sem működik jól, a hivatalokhoz Kafkának nem volt elég fantáziája, legalábbis azokból a horrorsztorikból ítélve, amiket olvasok, meg hallok.
Annyira elhatalmasodott rajtam a csapkodás (elméleti mármint), hogy a betűfelismerő csoportomhoz nem vittem semmi pedagógiai/módszertani csilli-villi ötletet, hanem mondatokat fordíttattam velük jutalomért cserébe. A legsikeresebb órám volt a tegnapiak közül. Na tessék.
A nap végi megbeszélés semmi jót nem hozott, csak dühös lettem attól, hogy nem értem, miért nem lehet igazat mondani, miért nem lehet beismerni, ha valaki rossz döntést hozott. Jájj, van ez a sánta kutyás történet, de nem izgatja őket. Különben meg az elvonások miatt egyértelmű, hogy el kell bocsátani embereket.
Úgy szeretnék felmondani! Tegnap aztán mérgemben egyszerűen rákerestem a kiadói álláshirdetésekre a neten, és beadtam egy pályázatot külföldre. Blogszerkesztőt keresnek. Na jó, icipici szépséghibája azért van a dolognak, mert gyaníthatóan nem egy vidéki magyar blogszerzőre fáj a foguk, de már az is felvillanyozott, hogy nem kell belesüppedni a kilátástalanságba. Ja igen, és pár óra múlva kaptam egy e-mailt, hogy nagyon szépen köszönik a jelentkezésem, ne haragudjak, hogy ilyen egyen levéllel válaszolnak, de rengeteg a postájuk. Viszont mindenképpen jelentkeznek, ha megfelelek a pozíciónak.
Jó, hát nem gondolom komolyan, hogy majd egy ilyen hiperállást a nyakamba akaszt Amerika egyik legnagyobb kiadója, de legalább embernek érzem magam egy napig, nem valami eltaposandó számnak. Néha ennyi is elég.