Sáros gazda és az ő világszép Violája

Az nagyon érdekes, hogy időnként összetalálkozik az ember valakivel, valakikkel, akikről tulajdonképpen azonnal lehetne egy könyvet írni, de ez nem is lenne elég, mert a könyvhöz meg kellene nyerni egy fantasztikus illusztrátort is, mert az az igazság, hogy a könyv, az csak az ember tehetségtelensége okán születne, a lényeg az az illusztráció volna. Leginkább mondjuk Szegedi Kataliné.
Így van ez Sáros gazdával, meg az ő világszép Violájával is.
Most rögtön bele lehetne kezdeni a mesébe, hogy ...
Élt egyszer valaha egy szép szál, huncut tekintetű legény fent északon, aki bolondult a földért meg az erdőkért, aki minden ősszel szerelmesen túrt az avarba, és aki mindaddig boldogtalan sóvárgással nézte a határt, míg egy nap össze nem találkozott az erdő szélén Violával, a tündérszép királylánnyal, akinek a szívét azonmód rabul ejtette a legény csillagszeme, no meg a göndör fürtjei.
Onnantól fogva ők egy pár lettek, és amikor délre fújta őket egy tavaszon a szél, megtetszett nekik az itteni határ, itt maradtak, letelepedtek a falu végén, hogy földet műveljenek, hogy a kezük alatt sárguljon a kukorica a határban, és pirosodjanak az almák a kertekben. 
Mióta felépült a ház, a föld nem szűnik teremni azon környéken, és még az arra tévedő állatok is mindentudó vigyorral járnak-kelnek a portájuk körül...
Valahogyan így kezdődhetne a mese, mert Sáros gazda és Viola megérdemelné, hogy illusztrálva legyenek egy mesekönyv sorozatban, másképpen ugyanis nehéz beszélni a vidáman bodorodó fürtjeikről, a mosolyukról, meg arról, hogy az egész életük, amiből csak fél órát láttam, pontosan olyan, mint a Sáros gazda  napsugárillatú kajszipálinkája, amit a nappaliban ittunk, és amiből  mégsem mertünk kérni még egyszer, nehogy mi is beleszédüljünk valami mesevilágba.
Őket kellene mesébe írni, de legfontosabb mégis az illusztráció volna, meg hogy majd egyszer csibészes fürtű, mosolygós kisfiúkat és kislányokat lehessen rajzolni a Viola szoknyája köré.