Mesék Sáros gazdáról 1.

(Györgyinek ígértem.)
Élt egyszer, valahol messze északon, na nem nyugaton, hanem keleten, egy ember, akiről úgy tartották, beszéli a növények nyelvét. Jánosnak hívták, és a falu legöregebbjei szerint a családja még az első nagy háború előtt vándorolt a vidékre valahonnan fentről. Halk szavú, mosolygós ember volt, aki napjait leginkább a mezőn töltötte, nem járt mulatni, nem járt kocsmázni, táncolni is csak évente egyszer táncolt, szüretkor, de akkor aztán úgy megtáncoltatta a lányokat, meg az asszonyokat, hogy még az özvegy Tótné sem vette soha a szájára.
Pedig éppen lehetett volna miről pletykálni, Sáros Jánosnak ugyanis igen különös szokásai voltak. Vetés előtt kerek hét napig ült kint a határban szótlanul, behunyt szemmel, a földet markolva maga körül. Aratás előtt meg három napig állt a tábla szélén. Persze voltak más dolgai is, a gyümölcsössel is különösen bensőséges viszont ápolt, mégis, a faluban senki egy rossz szót sem mert szólni. Nem félelemből, tiszteletből. Mert soha olyan jól nem termett azon a vidéken a föld, mint mióta János ott lakott.
A falusi asszonyokat csak egyetlen dolog aggasztotta,  mégpedig, hogy Sáros János sehogy sem talált a faluban kedvére való lányt. Udvarolt ugyan rövid ideig hol ennek, hol annak, de egyik lány sem volt az igazi. Teltek-múltak az évek,  János hollófekete haja őszbe csavarodott, de még mindig nem volt sem felesége, sem gyermeke.
Egy augusztusi napon aztán, aratás előtt voltunk, János állt a búzatábla szélén, és nézte a távoli hegyeket, amikor sírást halott. Nyúlra gondolt először, de aztán gyanút fogott, és úgy döntött, végére jár a dolognak.
A szomszéd Zsuzsa asszony szerint a tábla kellős közepén talált rá a gyermekre, aki addigra már mosolygott, és a karjait nyújtogatta felé. János meg csak állt egy darabig, nézte a gyereket, majd a karjába vette és hazavitte.
A faluban azt mesélik, az aranyhajú kisfiú onnantól kezdve nem sírt, mindig csak nevetett, az apja pedig, mert János azonnal a nevére is vette a talált gyereket, minden mesterségére megtanította, és három éves korától kezdve minden nap együtt járták a határt.
Szólni senki nem mert semmit, leginkább az volt a vélemény a faluban, hogy az öreg Sárosnak az égiek küldték kárpótlásul a kis Andrást, mivel megfelelő asszonyt nem sikerült találni számára.
Sáros János 105 éves koráig élt a faluban csendes boldogságban. Egy október végi reggelen aztán nem ébredt fel többé, András pedig még aznap eltemette a kertben a diófa alatt, ami ellen még a plébánosnak sem volt kifogása.
Attól a naptól fogva András egyedül járta a határt.