Az elvesztegetett időről

Nyugodtan lehet erre is fejcsóválva mondani, hogy hát azért ez is jellemző (jól megnyomva a szótaghatárokat) vagy hogy sokat mond énrólam, meg őróla is, hogy leginkább a félelem miatt emlékszem rá. Mert az igaz, hogy jó sok emberre emlékszem a félelem miatt, de a nagyapámra egészen kivételesen nem a sajátjaim miatt.
Lehetne erről a Zsigmonddal is, nem nekem, inkább talán anyámnak egy kimerítőt beszélgetni, de hogy is mondjam, az utóbbi időben Zsigmondban sincs már meg az a hév, anyámban meg, gyanítom, az affinitás. Vagyis érdekes ugyan, hogy a nagyapámmal kapcsolatban erre emlékszem legélénkebben, a szemébe költözött félelemről a halálos ágyán, de ennél azért nemigen több, mondjuk egy szemöldökfelvonással egybekötött nahát.
Sajnáltam azért, tényleg, hogy akkor én ott nem tudom megölelni, mert soha nem szerettem, meg hogy ő sem kívánta, mert ő sem szeretett soha, és szívesen mondtam volna, hogy majd a túloldalon az Isten, vagy a legidősebb lánya az Erzsi, akit viszont rajongásig, de azért ígérni nem mertem így ismeretlenül.
Ültem ott, fogtam a jobb kezét, a halál meg a balt, mert még ebben a szituációban is tudott valaki közelebb lenni a szívéhez, mint én, és akkor, életemben először, tényleg bántam, hogy nem tudtam valami vigasztalót idézni az Istentől. Így utólag nyilván ez is mindegy.
Ez persze még akkor volt, amikor anyám nem érezte szükségét, hogy azokról az évekről is meséljen nekem, amikor a nagyapám tanácselnök volt az ötvenes években, és ... és ha úgy adódott, a kitelepítettek házából hazavitette a bútorokat. Anyám meg állítólag sírt, mert megismerte a Marciék nagyszekrényét. De lehet, hogy ez sem feltétlenül így történt, már nem lehet erről megkérdezni a nagyapámat.
Hogy a nagyapám különösebben rossz ember lett volna, azt azért mégsem hiszem, bár erről a jóság-rosszaság dologról sem beszélgettünk soha, csak a kötelező udvariassági köröket, hogy 'Hogy tetszik lenni?' ő meg hogy 'Jól', de minden intimitás nélkül. A nevemet nemigen tudta megjegyezni, meg azt sem, éppen hányadikba járok, úgyhogy maradtunk a hetediknél még tizenhat éves koromban is. Csak akkor tekintett el a tanulmányi előmenetel firtatásától, amikor megszültem Esztert. Akkor már mindegy volt a hetedik osztály.
Hogy fiatalnak milyen lehetett, nem nagyon tudom elképzelni, de szerintem szép szál, magas ember. Öregnek emlékszem rá világ életemben. A félelmétől eltekintve egyébként a zene szeretetére azért még emlékszem, mert imádott népdalokat énekelni, valami férfikarral még a Röpüljpáva döntőjébe is bejutottak. Betegségére aztán elveszítette a hangját. A rák a hangszálait is átrágta.
Néha úgy érzem, ha akkor tovább ülök az ágya szélén, némaságában jobban is megismerhettem volna. De erre már nem volt időm. Elvesztegettem egy életet.