Tűréshatár

Megnézek én mindent, ami elém kerül, nem szépítem. A pszichiátriára bevonuló fiú történetét is, meg ezt a tegnapit is Dani szerezte be, én meg ott ragadtam a képernyő előtt, csak úgy tétlenül, mint gyerekkoromban, amikor néha fél napot is bámultam a televízióban futó fényeket.
Most bámulás közben sem tudom meg nem történtté tenni a jeleneteket, akkor is összerakom a gondolataimat, ha nem is kellene. Blogmellékhatás. A világ posztablakban. Beteges.
Nem tudom megmondani, a Hanna jó film vagy sem. Nem is néztük végig. Nem is a filmről írok.
A gondolatok maradtak meg. Hogy a tűréshatáron innen vagy túl van a téma. Hogy ha mondjuk a végén kiderül, hogy volt valami erkölcsi jó, aminek érdekében az apa gyilkolásra képezte ki a lányát, akkor ettől visszamenőleg indokoltnak tekinthető-e a hidegvérű gyilkolászás... Vagy csak a látvány miatt érdemes a kiöregedett, megkopott hősöket szűzies gyereklányokra cserélni?
Vajon kinőtt a világ a hősökből? Ez lenne a világ gyerekkorának vége? Ez a posztrealizmus vagy a posztnaturalizmus? Vagy a gyerekhősök kora? Ha már a felnőttek nem képesek a világ kerekét megforgatni, a gyerekek kénytelenek?
Csak kérdéseim vannak már megint.
Minél többször látom, annál jobban hiányzik. Ez a mondat is egy kérdés.