Ma, két hónap várakozás után, végre bejutottam a menedzseremhez. Most bárcsak azt mondhatnám, megérte ennyit várni, de sajnos egyelőre nem vagyok benne biztos.
Persze időpontra kellett mennem, ami a nap közepét találta telibe, de most éppen nem bántam, hogy két és fél óra Bridge-maraton után leléphettem egy kis időre. (Hogy milyen hajhullató ötletekkel és ötlettelenségekkel állt elő a két és fél óra alatt, azt majd egy másik bejegyzésben egyszer, ha lehiggadtam.)
A recepción kis dulakodás és néhány mosolygós (de szigorúan elfojtott) káromkodás után sikerült átverekednem magam, és tényleg alig kellett 20-30 percet várakoznom az előre kapott időponthoz képest, már bent is voltam a Nagyon Nagy Menedzser irodájában. Hogy Nagyon Nagy, azt onnan lehet tudni, hogy hány apród sürög körülötte, és mosolyognak-e. Értelemszerűen minél több, és minél kevésbé, annál nagyobb emberrel van dolgunk.
A fickó az asztal mögött ült, és természetesen nem engedte meg magának azt a luxust, hogy mosolyogjon. Vérbeli profi, na. Egyébként ránézésre és a neve alapján is a sportvilágból igazolt át a popszakmába, úgyhogy betudom a mosolytalanságot az adrenalinhiánynak. Nyilván agyára megy, hogy naphosszat üldögél.
Miután tüzetesen átnézte a papírjaimat (1 perc), és feltett egy kérdést, miszerint ki vette észre a pajzsmirigyemen a göböt, (fél perc), hosszasan bámulta a nekem háttal lévő monitort és néha gondterhelten kattintott néhányat az egerével (15 perc). Már ott voltam, hogy mondom neki, nem kell úgy mellre szívni, ha nem jön ki a Fekete Özvegy, mert van, hogy én is lejátszom 5-6 partit, mire ki tudom rakni, de inkább csendben üldögéltem, mert ne vágja el az ember magát a menedzserénél mindjárt első alkalommal.
Aztán teljesen váratlanul felállt, odasétált hozzám, megtapogatta a pajzsmirigyeimet, bólintott, és komótosan visszaült. Ez volt a szakmenedzseri ellátás része a látogatásnak. Röviden vázolta a közös együttműködésünket, amiből kiderült, egyelőre nem én vagyok a fő kliense, konkrétan legrosszabb esetben is csak egy év múlva kell találkoznunk, addigra meg csak belejön az aknakeresőbe is. Majd levelezni fogunk. Yeah! Én elküldöm neki emilen a laboreredményeimet, mert sajnos nem látta őket a rendszerben (Valamér belenyúlt megint), ő meg megírja, mi legyen a következő sikerszámom. Ha nem írna két héten belül, hívjam a mobilján, mert megadta. Értem? Értem. De olvassam el, amit leírt. Hazudik ugye, mert nem is ő, hanem az apródnő. De menjek ki, kint olvassam, aztán ha nem értem, jöjjek vissza. Ez fájt. Most ez mi? Attól, hogy szőke vagyok... Madonna is volt szőke.
Odakint olvasgatom a papírt, amin az áll, legrosszabb esetben is csak egy év múlva kell látnom. Jó esetben két év múlva. És küldjem el a laborleletemet emilen, amire két héten belül válaszol. Ha nem válaszol, hívjam fel telefonon. Aláírás: Nagyon Nagy Menedzser.
Gondolkodtam egy percig, hogy mi legyen, dobjak-e neki egy üzit a Facebookon, hogy értettem ám mindent így harmadszorra is, de aztán annyi volt a várakozó popsztár, hogy hagytam a fenébe. Meg nem akartam megzavarni pasziánsz közben, még elnézi a lapot. Majd írok neki inkább, ha meg nem válaszol, felhívom mobilon. Ilyen jóban vagyok a menedzseremmel.
(Azért meg kell mondjam, kicsit sajnálom, hogy a szép Lendvai doktor nem lett menedzser. Őt ezerszer szívesebben hívogatnám mobilon.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése