A művészet, bármiféle legyen is az, nagy dobása, ha az alkotó a hétköznapokat, az élet mindennapos történéseit manírok, felesleges műérzelmek és hisztériás nagyjelenetek nélkül képes ábrázolni. Mindenféle művészeti ágban akad, aki erre képes. A filmművészetben is vannak olyan rendezők, akik többmilliós látványkiadások nélkül is tudnak olyat mutatni, amitől azt érezzük, a film nem felesleges műfaj. (Nem a látványos filmek ellen beszélek most, hanem a a kevésbé látványos filmek mellett.)
Ryan Fleck olyan rendező, aki a semmit teszi művészetté a Fél Nelson című filmben. Persze nem fogalmazok jól, nem a semmit mutatja, hanem olyan kilátástalan életeket tud ábrázolni, amelyek hétköznapi nyomorúságukban is képesek katartikus hatással lenni a nézőre.
Nem is tudom, már a film főhőse kifejezést sem nagyon érdemes használni, ha a film meghatározó karakteréről, Dan Dunne-ről van szó. A kábítószer- és alkoholfüggő történelemtanár ugyanis aligha hős a szó klasszikus értelmében. Sőt, nem klasszikus értelemben sem. Amolyan megcsúszott élet, 'low-life', ahogy az amerikaiak mondják. Nem rossz ember, de nem is viszi semmire, sem szakmailag (nem készül az a jó kis könyv, amit ki tudja mióta ír), sem magánéletileg (nincs barátnője, csak egy majdnem lehetőség egy kapcsolatra, de azt is elszúrja). Nem lesz ebből a srácból semmi, csak egy roncs, ezt már az elején elég jól tudjuk.
A másik főszerep egy kiskorú tanítványé, aki ugyancsak egyenes úton van a kriminalizálódás: a kábítószer, a prostitúció és az erőszak világába. Jó, hát nem valami villanegyedben játszódik a film, hanem New Yorkban, kevés itt a jókislány, meg a jó kisfiú.
A film tulajdonképpen a tanár és a diák barátságának történetét meséli el. Ennyi. Nincsenek nagyjelenetek, az operatőr és a rendező a lehető legminimalistább eszközökkel dolgoznak, kézikamera, sok párbeszéd, gyaníthatóan kevés rendezői utasítás. Kockázatos megoldás, de ha van két briliáns színész, az eredmény is briliáns.
Mondhatnánk, hogy Flecknek szerencséje volt, de nyilván nem, hiszen tudta, kiket válasszon. Ryan Gosling fantasztikus, Shareeka Epps ugyancsak.
A film azt mutatja, ami az élet, és ezt úgy teszi, hogy az életben szokásos, hétköznapi dolgokat visz filmvászonra. Hogy a végén mégis van katarzis, az a művészet maga.
Fleck arccal az izzadt birkózószőnyegbe nyomva, hátulról mozdulatlanságba szorítva tartja a nézőket. Merthogy végül is erre való a fél Nelson.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése