Volt igazi hősöm. Nem ismertem, és csak egyszer beszéltem vele életemben, de volt. Hogy anyám hogy van, kérdeztem a flörtben gyakorlatlanul, és szégyenkeztem, hogy ostoba klisékkel töltöm ki azt az igazi két percet, ami az ábrándozás órái után megadatott. Hát jól van persze, hogy lenne másképp, láttam én is, a doktor meg jókedvűen nevetett, hogy a drága édesanya jól van, de hát látom én is, nem?
Én meg csak ráncoltam a homlokom a folyosón, hogy hmmm ... hát igen-igen. Azt azért mégsem kérdezhettem meg, hogy sikerült a műtét, egy tályog, drága, nem nyitott szívműtétről beszélek na, tíz perc a műtőben, de az már a maximum. Nem is tudtam addig, milyen kínos, ha az ember nem tud semmit a tályogokról.
Megsajnált, azt hiszem. Megsajnálta bennem a lányruhából kikívánkozó nőt. Pontosan, szakszerűen mesélte el a műtétet, a hátát a hideg ablaktáblának támasztva. Közben tavasz volt, a szeme meg égszínkék.
Amikor megköszöntem, kezet nyújtott. Nagyon szép keze volt, sebészkéz, hiába, és már nem sajnálkozva mosolygott.
Miatta évekig hittem, hogy minden sebész hős. Igazából, kicsit még most is azt hiszem.
Ejnye, ezek a doktorok! A régebbiek szebbek voltak.:)
VálaszTörlésInkább csak fiatalabbak. :) A fent említett doktorból mára nagynevű plasztikai sebész lett. Most kíváncsiságból megnéztem magamnak, azt hiszem, azt szokták erre írni, hogy jóvágású, deres halántékú doktor lett belőle, de most kevésbé tűnik hősiesnek, mint akkoriban.
VálaszTörlésaz én első "hősöm" is egy orvos volt (még csak "cselédkönyves") és egy teniszpályán játszottunk (a kórházén) és még csak szót se nagyon, inkább csak labdákat váltottunk-...:)
VálaszTörlés