Az elsőt nagyon régen kaptam. Két egyformát vettünk, és egymás csuklójára kellett kötni ahhoz, hogy amikor majd lefoszlik, akkor újra láthassuk egymást. Szép volt, egyszerű, fonott, testszínű bőr. Az ilyesmit hónapokig lehet hordani, ha az ember sosem veszi le magáról. Pár hét után pedig már pontosan olyan illata van, mint a saját bőrünknek; ugyanaz a szappanillat, ugyanaz az izzadtság.
Azt a barnát, emlékszem, jó sokáig hordtam. Aztán amikor elszakadt, a kívánság, a másik hiánya, mint a csomózásnál a bőr, szertefoszlott.
A karkötőben egyszerre van benne az oldás és a kötés. A ragaszkodás, a másik testének, lelkének, gondolatainak birtoklása, meg az elengedés, az önmagunk eloldása a másiktól. Van, hogy egy karkötőt kétszer, akár háromszor is vissza kell kötni, mire rendesen le tud szakadni.
Erről jut eszembe: vagy 30 éve van egy kis vékony ezüst karkötőm, vékony ébenfa csíkokkal. Közös barátunk, René hozta Szenegálból. Ha másikat vettem is fel, ez mindig rajtam maradt és eszembe jutott róla René. Az ében-berakások már kiestek, a karkötő hűségesen maradt. Az idén egyszercsak eltört. Többé nem hallok René felől sem...
VálaszTörlésÉrdekes, hogy ezt a berakást említed. A mexikói barátnőmtől kaptam egy türkizberakású ezüst karkötőt, aztán egyszer csak kipotyogtak belőle a kövek, az ezüst meg elszíneződött.
VálaszTörlésSok évig nem tudtam róla semmit. De van happy end. Most újra gyakran beszélgetünk.
Mindig is tudtam, hogy hátrányos helyzetű vagyok. Nincs karkötőm.
VálaszTörlésÉs szeretnél?
VálaszTörlés