Nyolcszáz

Tényleg tavasz van. Tegnap, azt hiszem, három gólyát láttunk repülni észak-keletnek. A böjti szél elállt, a napsütés is próbálkozik. A tavaszi meleg mellett programok is ígérgetik magukat, lelkes vagyok, de egyelőre csak a teraszt árulom el, azt március végére írtuk a naptárba, a többi izgalmas találkozó, meg miegymás legyen most kicsit titok, nem is titok, inkább csend. Majd idővel.
Olyan vigasztaló, hogy vége a munkahétnek. Nem kedvvel mentem tanítani, és az sokkal fárasztóbb. A diákok is érzik a tavaszt, meg az influenzajárványt. Egyikük-másikuk végtelenül infantilis, így lesz, gyermetegségébe fullad a világ. Egyszer majd eljön az idő, hogy a gyerek nem nő fel, a felnőtt pedig megöregszik, és második gyerekkorát éli.
Különben semmire sincs időm. Állandó halogatásban élek, már legalábbis ami a barátságaimat illeti. Legalább három, szívemnek kedves embernek ígérgetem hetek óta a találkozást pedig ha most nem, mikor? Egyre több dolgom lesz, ahogy megyünk bele a márciusba.
Ma hetven éves anyám. Ezt is megéltük. Szerencse, hogy nem beteges, hogy talált célt az életben apám halála óta. Igazából holnap ünneplünk majd nagyot, jön a tesóm, lesz éttermi nagyebéd, torta, ilyesmik. Vajon én megélem a hetvenet? Pláne ép ésszel és emlékezettel? Nem hiszem. Ezt most nem pesszimizmusból mondom, hanem következtetek.
Legyen zene. Legyen még nyolcszáz utca, amin végigmegyünk.