Érettségi találkozónk volt, a huszonötödik. Az öt évvel ezelőttihez képest meglepően kevesen voltunk, amit csak részben magyaráz, hogy viszonylag sokan élnek már közülünk külföldön, hiszen az osztály közel egyharmada orvosi egyetemet végzett. Az orvosaink közül csupán hárman jöttek el, igaz, egyikük egyenesen Portsmouthből.
Sajnos az itthon élőkből is sokan döntöttek úgy, hogy nem jönnek el. Vagy egyenesen meg sem lehetett őket találni. Nyilván, mert nem is szeretnék, ha megtalálhatók lennének. Érdekes, hogy a manapság oly divatos mércével mért legsikeresebbek, és a legkevésbé sikeresek társaságát voltunk kénytelenek nélkülözni. A gazdagok ki tudja a Föld melyik szegletében múlatták gyorsan tovafutó perceiket, a társadalom peremén élőket pedig talán a sikertelenségük tartotta távol.
Pedig... Pedig az élet értéke nem pénzben mérhető, még akkor sem, ha Lázár János vagy sok-sok millió ember éppen az ellenkezőjét gondolja.
Azt hiszem, azokban, akik eljöttek a találkozóra egy dolog mindenképpen közös volt, még akkor is, ha egyébként olyan különbözőek vagyunk. És ez az egy dolog, most nem a Madáchi pátosz miatt, a küzdelemre való képesség.
Mert, legalábbis nekem úgy tűnt, az objektív szemüvegen keresztül olyan különbözőnek tetsző társaság minden tagja úgy döntött, nem adja fel. Nem adja fel akkor sem, ha elveszítette az állását, ha elhagyta a férje vagy a felesége, ha megcsalták és megcsalt, ha a rengeteg munkáért kevés pénzt kap, ha a rengeteg munkáért kapott rengeteg pénzből élete végéig napozhatna a Bahamákon, és akkor sem, ha éjszakai egyetlen társként világéletében csak a laboratórium kísérleti állataira számíthatott.
Hogy kit mi visz előre, nem tudom. Valami általános emberi dolog, azt hiszem.
A huszonötödik találkozón már minden bizonnyal az élet felénél járunk. A szerencsések mármint. Elkerülhetetlen az értékelés, a mérlegelés, végig kell gondolni, mit csináltunk eddig, lesz-e még időnk valami fontosat tenni az életben.
Ahogy elnéztem a volt osztálytársaimat, egészen büszke lettem rájuk. Nem azért, mert benne vannak a lexikonban, sem azért mert az életük csupa boldogság, napfény és csillogás, hanem mert teszik a dolgukat, bármerre is kanyarodik a sorsuk.
Remélem, a harmincadikon egy újabb találkozással leszünk gazdagabbak, és akkor nem csak tizenhatan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése