Azt hiszem, kétféle fáradtság van. Van az, ami alvással győzhető le, és van, ami baráti beszélgetésekkel. Az első egyszerűbb, tisztább, humánusabb. A második, a nyúlós rosszkedvű fáradtság, ami ott kísért a pihenés óráiban is, már bonyolultabb, mert inkább a psziché sajátja, mint a testé.
Manapság ritka kincsem ez az egyszerű fajta, meg is kell becsüljem, ha egyszer-egyszer nem szomorúan, hanem gondolatok nélkül alszom el este. Hogy ha álmodom is, az izmok pihenése felülírja a rémálmok és az alvás alatt is futó filmdráma örvényeit.
Jó lehet egyszerűen élni. Jó lehet, ha az izmok fájdalmas erőfeszítése az utolsó kedvetlen gondolatot is kiűzi az ember fejéből, ha az életben maradás küzdelme nem hagy már teret olyasminek, amit boldogtalanságnak is lehet hívni. Bölcsebb látni a hiábavalóságot.
Ez egy kedves illúzió, mert tulajdonképpen igaz, és jó azt képzelni ideig-óráig, hogy ki lehet sétálni ilyen Hamvasbélásan, ilyen Thoreaui tempóban a világból; kimérten, az idővel megbékélve, a mindenség felé.
A ma emberének mintha csak az Istentől kikényszerített halála maradna alternatívának az élettel szemben, pedig az élettel szemben ott az a fajta élet, ami nem a mindennapok rabságában, hanem a szellem szabadságában zajlik. Az élettől meggyötörteknek Hamvast, Thoreaut vagy Lénárdot kellene olvasni. Nem a tetszés, hanem a ritmus miatt.
Nagy élvezettel olvastam ezt a bejegyzésedet (is). Áttetsző kristályformába zártad az elfutni készülő gondolatokat. Ma ilyen költői kedvet ébresztettél bennem. :)
VálaszTörlésKöszönöm, hogy ilyen kedvesen írtál. És ahogy olvaslak, tényleg költői kristályformában lehetsz. ::))
VálaszTörlésEzért is jó találmány a "blog": a rejtett irodalmi tehetségek, legalábbis egy bizonyos térben - ami akár végtelen is lehet, miért ne? - nyilvánosság elé tárulnak és megosztódnak...
VálaszTörlésAz izmok fáradtsága többnyire tényleg kimossa a fejet...
De ha a kettő összeadódik, hajaj!...
Flora, az nem valami jó, az már igaz. ::))
VálaszTörlés