Apák és hősök - egy filmklub margójára

Szeretném mindjárt leszögezni, hogy pasifilmet nézni jó, és a kifejezéshez az én fejemben nem kapcsolódik semmiféle, sem pozitív, sem negatív, értékítélet.  Ez pusztán egy kategória.
Tegnap abban a hihetetlen szerencsében volt részünk, hogy Pécs legendás moziklubosa vetített egy filmet a nappalinkban puszta barátságból. Hogy ez egyáltalán hogyan is jött össze, az egy nagy rejtély, de az biztos, hogy igazi időutazás volt Szilágyi Lacival együtt nézni a Frost/Nixon című Ron Howard filmet.
Maga a film nem nagy film, legalábbis nem abban az értelemben, hogy az ember álmatlanul forgolódik utána egész éjszaka. Viszont egy tisztességesen megcsinált amerikai film, amit a Nixont játszó Frank Langella alakítása valóban emlékezetessé tesz.
Az alapötletet a David Frost által készített eredeti beszélgetések szolgáltatták, és a film kiválóan mutatja be a huszadik és méginkább a huszonegyedik század vezető politikusainak kiválasztódási mechanizmusát. A vezetőjét, aki már nem nagy gondolkodó, nem nagy hadvezér, nem nagy közgazdasági géniusz, hanem médiaszereplő.
A film utáni beszélgetésben arra jutottunk (még szerencse, hogy nálam okosabb emberek voltak a társaságban), hogy tulajdonképpen, ha valamiféle elméleti teóriát kellene megfogalmaznunk, akkor valami olyasmit mondhatnánk, hogy a médiában kommunikált erős férfi képével ma a világban szinte bárhol választásokat lehet nyerni. A mai társadalomban ugyanis hiány van a férfias férfiakból.
A dolog történelmi háttere még a huszadik században indul, a világháborúkkal, a kivándorlásokkal. A társadalom férfi híján férfipótlékot keres a politikában is. Egy jóságos macsót, aki a kezébe veszi a dolgokat. Ezt a férfipótlékot szolgáltatta a háború utáni Magyarországon a Párt, és jóságos vezetői, Rákosi és Kádár, a nép apapótlékai. Ezért szerettük annyira Göncz Árpádot is, aki mindenki nagypapája lehetett.
A mai férfiak ugyan nem vesztek oda a háborúban, mégsincsenek meghatározóan jelen a családok életében, mert rengeteget vannak távol az otthontól. A nők gyakran maradnak magukra, férfias döntéseket kénytelenek hozni, macsó szerepekbe kényszerülnek, amit emancipációnak becéznek. Ezektől az emancipált nőktől viszont a férfiak érzik magukat gyenge, tehetetlen embereknek.
Úgy tűnik, a huszonegyedik század női és férfijai már nem apára vágynak, hanem inkább erős férfiakra. Nagyon sajnálatos, hogy ebben a mi médiavezérelt korunkban ez az erős férfikép felülír minden programot, minden gazdaságpolitikát, minden társadalmi megújulási törekvést.
Megnyerni és elveszteni a választásokat PR kérdése lett. Egy férfias arcél, néhány agresszív mondat szinte mindent visz. Hol választanának meg manapság egy tolókocsis Rooseveltet, egy túlsúlyos Churchilt? - kérdezte Laci, és igaza van.
Az a helyzet, hogy ebben a nehéz világban igazából nem kellene, hogy politikai műmacsók irányítsanak. Hősök kellenének.
Talán ezért nem szeretünk mostanság politikáról beszélgetni. Ezerszer inkább megnézünk pár jó filmet. Abban a főhős legalább nem csak dumál, hanem teszi is a dolgát.