Ha a szerelmi bánatnak, és egyáltalán a bánatnak lenne nacionáléja, akkor az elég nagy valószínűséggel macedón lenne. Ezt azért merem viszonylag nagy biztonsággal állítani, mert már több, mint huszonöt éve van részem benne.
Az ember tizenhat évesen persze nem látja át a bánatnak ezt a nacionálé dolgát. Gyanútlanul szeret bele egy jóképű macedón fiúba, és ahogy az tizenhat éves lányoknál elég gyakran előfordul, ugyanilyen gyorsasággal szeret ki belőle. De itt jön a képbe az emberi szívnek a földrajzi szélességi és hosszúsági fokokhoz való különös kapcsolódása.
Hogy aztán a macedón bánat a hegyek miatt, a kulturális meghatározottság miatt, vagy a genetika miatt lesz sosem múló, azt ennyi év alatt sem sikerült kibogoznom. Életem végéig sem fog.
Tulajdonképpen ez volt az első dolog, ami eszembe jutott Milcho Manchevski filmje után tegnap este. Az Eső előtt persze nem erről szól, ennél sokkal többet tudott mondani ez a kiváló, Amerikában élő macedón rendező.
Hogy mit is mond a film... Ha ezt ilyen könnyen lehetne, hogy csak leírom két mondatban, akkor nem is lenne film. Vagy nem lenne muszáj megnézni.
Kevés olyan film van, amiben a kép, az elhangzott szöveg és a csend ilyen nagyszerűen kerül összhangba. Azt hiszem, az Eső előtt tulajdonképpen a macedón és az albán emberek életéről szól, de ezen keresztül minden ember életéről is. A kizökkent időről, és arról, hogy ha Hamlet már nem időszerű, hogyan lesz a kárhozat lakótársa a modern embernek, függetlenül attól, hogy Macedóniában vagy Londonban él-e.
Az egyes ember számára talán nehezen értelmezhető, balsorsnak gondolt fordulatok a film végére szépen érkeznek vissza egy nagy sorskörbe, ahonnan újra indul minden, élet és halál. A világnak ezt a kulturálisan predesztinált, ugyanakkor megmagyarázhatatlanul ostoba, tökéletlen, de örök körforgását mutatja a film. A körforgást, amiből a Balkán épp olyan képtelen kiszakítani magát, mint a Nyugat.
A film hangulatát tekintve szerintem valahol a Méz és a Bábel között van. Lassú, gyönyörűen fényképezett, és az emberi kommunikáció gyakori sikertelensége vagy értelmetlensége miatt, állandó készenlétre, állandó értelmezésre kényszeríti a nézőt.
Nagyszerű, katartikus élményt nyújtó film az Eső előtt. Azt hiszem, még sok Manchevski filmet kell megnéznem. Például a Mothers címűt, amit majd csak decemberben mutatnak be Magyarországon.
Zé, ez valami szívbemarkolóan gyönyörű volt. Az egész filmet szívesen megnézném. Talán lesz rá mód!
VálaszTörlésJó ideje töröm a fejem azon, hogy melyik a nagyobb élmény, az életet élni, vagy az életről megfogalmazott lényegkiemelően sűrített művészi produkciók szubjektív újraélése?
VálaszTörlésTovábbra is úgy gondolom, hogy az életet élni kell, az élményeket egyes szám, első személyben kell átélni, és minden más pótcselekvés. Persze ettől a művészi pótcselekvés legtöbbször katartikusabb élményt, nyújt mint az élet napi folyamatossága.
Én is szeretném megnézni.
@Éva: Az egész jobb. :)
VálaszTörlés@Kósza: Azt hiszem, más élmény a kettő. A katarzis mint olyan, a művészet sajátja. A művészet pedig nem helyettesíti az életet, nem jobb vagy teljesebb, hanem ad valamit, amitől az élet több lesz. Sem az élet, sem a művészet nem létezhet (jó, ha nem létezik) önmagában. Kiegészítik egymást. Persze valami egyensúly kell. Fontos.
Úgy gondolom, az élet nagy pillanatai (születés, szerelem, halál, nagy örömök, nagy bánatok, stb.)nyújtják a valódi katarzist. Persze ehhez hasonlót művi úton a művészet is elő tud állítani. De azért az attól még mű, pótélmény. Létjogosultságát nem vitatom, mert napjaink emberének sivár élményhiányos életében pótolhatja a valódi katarzist.
VálaszTörlésSzerintem a katarzis jelentése pontosan az, hogy "helyettesíti" a valódi élményt, mintegy prokurációként engedi meg átélni,hogy a valóságban ne legyen muszáj... Igy jelentősége pontosan a "pótélmény" voltában van. (ld. Arisztotelesz)
VálaszTörlésAz élet sokszor túl közeli. A művészet és a hozzá kapcsolódó katarzis inkább átfogó képet ad. A művészet alkalmat ad átélni olyasmit, amire a való életben esetleg nincs lehetőségünk.
VálaszTörlésBár a művészet nem 'valóság', az átélt élmény, a katarzis valós, nem mesterséges érzelmekkel van dolgunk.
Az élet nem azonos a művészettel. A barát halála nem azonos egy szereplő halálával. Az érzés sem azonos, de a különbség közöttük nem minőségi.
Legalábbis szerintem. :)
Mindezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy az átélt érzelmek rangsorolása számomra megoldhatatlan feladat.
Flóra, nem láttam a bejegyzésed, csak most. Részben ugyanazt írtuk. :)
VálaszTörlésA jelek szerint külön szótáram van a magyar nyelvhez. :))
VálaszTörlés@Zé: írtam egyszer az emóciókról egy kis exposé-t. Az antik filozófusok nagyon tartottak tőlük, a lélek betegségének tartották, amiből "ki kellett gyógyítani" az embereket. A katarzis arra is szolgálna, hogy ne legyünk saját emócióink rabjaivá, hanem mintegy "purgatórium" gyanánt szabaduljunk tőlük. Persze az emóciók értelmezése a különböző korokban nagy változásokon ment át...
VálaszTörlés@Kósza: A külön szótár nem árt. Majd elmagyarázzuk egymásnak, ki min mit ért. ;)
VálaszTörlés@Flora: Érdekes elgondolás. Belinkelnéd az írásodat? :)
Franciául van, és vagy 8 oldal... Egy társulatnak ("association" - társaság, egylet?) készült pár éve.
VálaszTörlésDe egyszer a blogomon csinálok belőle egy rövidített és magyar nyelvű változatot, úgy lehet.
Örülnék. ::))
VálaszTörlés@Zé: El. :)))
VálaszTörlésDe ne feledkezzünk el az agyféltekék, és a női-férfi orientáció megértést nehezítő voltáról.
@Kósza: Szerintem esélyünk sincs megfeledkezni ezekről a dolgokról. :::)))
VálaszTörlés:)))
VálaszTörlés