A szív kötelezői

Fényképezni nagyon nehéz. Tulajdonképpen ezt írja Bartis Attila is, annak ellenére, hogy az első mondata ennek éppen az ellenkezőjét látszik állítani. Persze a mondat, egy mondat, éppen olyan félreérthető, éppen olyan kontextus nélküli, mint egy kattintás a fényképezőgépen. Mert az írás éppúgy szöveget teremt, mint a fotográfia. Az egyik szövete a szóból, majd mondatból alkotott szövegtest, a másiké a fényből, árnyékból és a hordozó felület anyagából alkotott fénykép.
Mindkét tevékenységre képes bárki a környezetünkből, mégsem nevezzük fotográfusnak azokat, akik fényképeket készítenek, sem írónak azokat, akik szövegeket írnak. Fotográfusnak nevezzük viszont André Kertészt, akinek a képei december végéig még megnézhetők a Nemzeti Múzeumban.
Én nagyon sokáig azt hittem, nem sok értelme van elmenni egy fotókiállításra, ha a kiállított képeket albumokban is megnézheti az ember. Én nem hittem, hogy van különbség, a fény az fény, az árnyék az árnyék. Pedig tévedtem. De nem csak ezzel kapcsolatban, hanem még sok minden mással kapcsolatban is, ami a fotózás értelmét, lényegét, művészetét adja.
Mostanság, mióta alig írok papírra, a fotókat pedig nem hívatom elő, bocsánat, nem nyomatatom ki,  hajlamos vagyok elfelejteni, a fénykép és a szöveg is egy tárgy. Egy alkotás. Kézzelfoghatóság híján hordozó felületként az agy fehér vásznára vetítve. A fotográfia az elmúlt évtizedekben anyagtalanná lett, kézzelfoghatatlan művészetté, textúra nélküli bitvarázslattá. (A nyomtatáshoz szokott szöveg talán még tartja magát néhány évig.)
Nehéz jól leírnom, miért fotográfia egy háromszor négy centis papír, és miért éreztem mondjuk silány utánzatnak egy ugyanarról a képről a hetvenes években készült nagyítást. Azt hiszem, a textúra hiányzott. A papírnak a fény-árnyékba beleszőtt textúrája. A test.
Kertész képei a maguk teljes valóságában olyan katarzist generálnak, amire egy albumban aligha találunk rá. Hogy mitől nevet fel az ember hangosan egy kiállítóteremben a Jenő öcsém, mint Ikarusz című kép láttán, és mitől sírja el magát, ha a Washington Square-re néz, azt nehéz pontosan leírni. Minden bizonnyal ebben is Bartisnak van igaza, a kulcs a szeretet. Az élet fénnyel és árnyékkal papírba szőtt szeretete, amit ott és akkor, a kép előtt bárkinek át lehet élni.
André Kertész kiállítása a szív kötelező gyakorlata ezen az őszön.