Elvarázsolt kastély

Ilyen ez a munka. Nem is lehet pontosan látni semmit. Valami tükrök vannak, de azok is messze, megtörik rajtuk a fény, megtörik rajtuk az idő. Van, hogy csak öt év múlva látjuk meg a teljes képet. (Nézzük, aztán meglátjuk hirtelen, igen.)
Lassan december, a találkozások ideje ez most. Először is volt ez a fiú, aki rágyújtott az órámon. Nem is tudom, tíz éve lehetett vagy tizenöt? Ez akkor  nagyon merész dolognak számított, és vigyorogva várta a reakciót a hátsó padban. Aztán most az utcán megölelt, és csak annyit mondott, jó látni megint. Tényleg jó... Van, hogy kevés szóval is el lehet mindent mondani.
Aztán az is történt, hogy tegnap visszalátogatott az iskolába  a görkoris fiú. Nem nyughatott, mennie kellett még tavaly. Sajnáltam, mert nem volt még csak cél sem előtte, és tartottam tőle, hogy bajba keveredik az utcán. Most dolgozik, szaunamester egy másik városban. Ugrattuk egymást a büfé előtt, ahogy régen órán. Nem tudom, hiányzik-e, de örültem, hogy életben van, és egészségesnek tűnik. Nem öleltük meg egymást, talán majd pár év múlva.
TSB hívott tegnap este, telefonált az előző osztálya, hogy a hagyományos forraltborozáshoz idén megint szeretnének engem is. Ezzel most tényleg megleptek.
Ilyesmi munka a tanárság. Hogy aktuálisan az ember gyakran azt érzi, inkább a favágás, mint még egy óra. Hogy kertésznek kellett volna menni mégis. Vagy konzervgyári munkásnak. Vagy bárminek, csak tanárnak nem. Aztán eltelik két-három (5-10) év, és a mindennapi nyűgöket levetkőzve hirtelen ott áll egymással szemben két ember.
Biztosan azt mondják a szakemberek, nem kell (sőt nem tanácsos) szeretni a diákot. Én is ezt mondom egyébként mindig nekik, hogy nem kell szeretni a tanárt, csak tudni kell együtt dolgozni vele.
De azért néha, amikor kedvező  a csillagok állása, van, hogy megszeretjük egymást. (A játékszabályokhoz persze hozzátartozik, hogy továbbra is a szenvedő diák, morcos tanár szerepekben maradunk, de többször vigyorodunk el órán, mintsem az a karácsony közeledtével indokolható volna.)
Ilyen elvarázsolt kastély ez az iskola, teli tükrös termekkel, ingovánnyal, forgó hordókkal. Kell idő, és kell távolság, hogy az ember megint biztos talajt érezzen a lába alatt. Hogy ne tükör által homályosan lásson, hanem színről színre.