Munkanap 1.1

Azért a legkegyetlenebb mégiscsak az, hogy reggel még sötét van, amikor ébreszt az óra, és meg nem tudom mondani, hogy mikor lett a kedves-hűvös derengésből egyszerűen csak lámpakapcsolós hülye sötét.
Örömmel tudok viszont beszámolni arról, hogy az első munkanapot sikerült különösebb agybaj nélkül túlélnem, bár jónéhányszor kellett elmantráznom, hogy 'nemazéndolgomnemazénfeladatommajdmegoldják', de működött.
Én keserű szájízzel mentem, és úgy is jöttem haza. Nem az én iskolám az, ahol a vezető saját kényelme és boldogulása érdekében beáldozza azt a munkatársát, aki talán a legfontosabb volt a gyerekeknek. Tényleg nem.
A gyerekeknek ma még azért örülni fogok, hiszen a pótvizsga és osztályozóvizsga remény- és örömteli napjára virradtunk, de már az új diákok egy kicsit kevésbé érdekelnek, mint a régiek. Innen tudom a legjobban, hogy nem nagyon kell nekem már tanítani.
A könyvtárosunk viszont az én Lénárdomat olvassa, mármint az én könyvemet, és ez nekem nagy öröm. Legalább ennyi legyen, ha idéntől már csak félállásban van szükség az 500 fő alatti iskolákban könyvtárosokra. (De tényleg, miért is?)
A nap legszomorúbb percei meg naná, hogy azok voltak, amikor reggel nem várt VM kardigánja a székén, meg ő sem  szaladgált a folyosón. A legviccesebb meg kétségtelenül az volt, amikor fel kellett hívnom, hogy hova tettem a papírokat, ő meg szépen elmagyarázta, hogy hol találom őket a saját asztalomon. Jesszusom, már most mennyire hiányzik. Még ezer szerencse, hogy ma együtt fogunk ebédelni, és ezt az orra alá is dörgölhetem. És hogy a veszteséget igazán fel lehessen mérni: tegnaptól három magyar szakossal osztozom a tanári szobán. Isten legyen hozzánk irgalmas.