Blogtúra

Az ember végül egy mezőre ér. Vagy persze, ki hova. De én mégis a mező mellett tenném le a voksom, nem egy szomorú vizes sík mellett. Egyelőre.
Véget ért a heti kulturális tour de force. Lezajlott az iskolai rendezvény, aminek az egyik szervezője voltam, és ami idén részben az utazás témája köré szerveződött. Ez a rendezvény, ha jól emlékszem, talán hat évvel ezelőtt fogalmazódott meg igényként a nyelvtanárokban, részben az általunk tanított idegennyelvek kultúrájának, hagyományának népszerűsítésére, másrészt az iskola diákjaiban a Halloween, illetve a Márton nap megünneplése miatt.
Az első néhány évben tulajdonképpen nem is volt másról szó, mint hogy lehessen tököt faragni, meg hogy lehessen libamintás lámpást is készíteni, vagyis inkább volt kézműves délután jellege, mint bármi más. Mindenesetre élveztük, hiába kellett tökmagokat takarítani az osztálytermekben délután.
Az utóbbi években a versenyszellem begyűrűzött az iskola életbe is, az osztályok vetélkedni is szerettek volna, mert a verseny pillanatnyilag egy kicsit jobban motivál, mint a csapatmunka. Így aztán kerekedett osztályverseny is, hogy lehessen azt mondani, mi jobbak, szebbek, ügyesebbek vagyunk, mint mások.
Ma a nyelvtanulásban erős motiváció, hogy utazás során kommunikációs eszközként használjuk a nyelvet, ezért gondoltam, legyen akkor ez a téma idén, és szerintem nem is volt ez olyan rossz választás.
A program maga mindössze egy óra az iskola életéből, hiszen péntek délután a diákok már nem akarnak, illetve a vidékiek nem is tudnak, bent maradni az iskolában. Mivel egy óra az nem túl sok, szoktunk előzetes feladatokat is adni az osztályoknak. Az egyik feladat idén a Halloweenhez és a Szent Mártonhoz kapcsolódó szokások megismerése volt. Ezt a nyelvtanárok nyelvórákon abszolválták. A másik előzetes feladat egy osztályblog készítése volt, a szervező kollégáim rábeszélésére anyanyelven, aminek az volt a kitétele, hogy utazós blog legyen minimum négy bejegyzéssel, és képekkel.  Plusz pont jár majd az értékelésnél azért, ha a bejegyzésekhez kommenteket is fűznek, ha a bloghoz készül angol és/vagy német nyelvű összefoglaló, valamint ha a blog sok lájkot kap a Facebookon. Mondanom sem kell talán, hogy az utóbbi nagy felbuzdulást keltett a diákokban, még akkor is, ha többször hangsúlyoztam, ez arányait tekintve sokkal kevésbé fontos, mint a kiírásban szereplő szempontok. De már csak ilyen ez a Facebook generáció.
A 'kicsik', vagyis a 9-12-dikes osztályok mindegyike készített blogot, sőt, a szakképzősök, a 'nagyok' közül is bevállalta egy osztály ezt a munkát. Az elkészült művek persze igen változatos színvonalúak. A bejegyzések egy része saját élmény, saját írás, mások a ctr-c billentyűkombinációval dolgoztak. Vannak igen látványos, képekkel szépen illusztrált webnaplók, vannak kevésbé dekoratívak. Van olyan blog, ahol az alapötlet nagyon ötletes, a megvalósítás kevésbé sikeredett. Én mindenesetre igen jól szórakoztam, és még fogok is, hiszen a hétvégén majd alaposan végigolvasom mindegyiket. Az értékelés ugyanis hátravan.
Azt hiszem elégedett vagyok. Na nem magammal, hanem azzal, hogy a diákok számára talán emlékezetes marad az idei rendezvény. Sőt, titkon abban is reménykedem, hogy az osztályblogok egy része megmarad  majd aktív kommunikációs eszköznek, vagyis esetleg további utazások benyomásai is felkerülnek az oldalakra. Ha nem, az sem baj, az osztályközösségek legalább egy fél centivel összébb kovácsolódtak. És talán lett egy kis iskolamarketing is.

Röviden

Azt hiszem, feltaláltam az erőltetett álmatlanságot. (Forced insomnia.) Klinikai meghatározása: addig nem alszunk, amíg hirtelen már úgy gondoljuk, hogy nem is kell. Pedig de.

Balansz

Mindenféle bokros teendők miatt már két hete nem jutottam el jógára, és azt ugyan éreztem, hogy hiányzik, de hogy milyen nagyon, azt csak tegnap igazán, amikor azt hallgattam, a csoport hogyan lélegzik együtt. Az örök béke szigete.
Évekig a futás segített. Szerettem hajnalban a tó körül futni, és akkor, azt hiszem, a futás mentette meg az életem.  (A tó a mai napig megmaradt ebből a szerelemből.) Hogy most miért a jóga? Nem tudom. Biztosan nem véletlen.
Tegnap megint Szalai doktorhoz voltam hivatalos egy kis átvilágításra. Egyébként le a kalappal a 400 ágyas klinika radiológiai osztálya előtt. Kedvesek, gyorsak, alaposak, és bizony nem kell két hetet várni a leletre, nem kell két hetet őrlődni, vajon mi a helyzet odabent.
Szalai doktor szerint még csak ultrahangra sem kell visszamennem, nem lát semmi aggasztót. Elég, ha majd egy év múlva látogatom meg legközelebb.
Most nyugodtan ki lehet nevetni, de szerintem ehhez a jógának is köze van. Mert az egyensúly gyógyít.

A beszélgetésről

Nem mondom, hogy különösebb meglepetést okozott, hogy nyűgösen telt az első szünet utáni munkanap. Se a diákok, se a tanárok nem voltak túl lelkesek, hogy látják egymást. A tanároknak nem volt kedvük tanítani, a diákoknak meg tanulni. Mi a fenétől ilyen fáradt mostanában mindenki? Gondolom, attól, amitől én.
Persze, hogy az első munkanapot megkoronázza, Bridget értekezletet is tartott, melyben szózatot intézett az ő népéhez. Nagyrészt átaludtam az öndicséret félóráját, és már csak a hozzám intézett ultimátumra ébredtem fel. Hogy adjak magyarázatot. Ez a mániája. De mi vagyok én? Minden titkok tudója???
Azt kell Bridgetnek megmagyaráznom, miért nem szeretnek a mi kis diákjaink idegen nyelven megszólalni. Mondjuk, ez az elődjének is mániája volt.
Jó. Megmagyarázom. Egyrészt van a hagyományos elmélet, ami még mindig tartja magát itthon, hogy hibásan idegen nyelvet beszélni előre megfontolt gyilkossággal egyenértékű. Tökéletesen kell beszélni. Elsőre. Ha nem így lesz, jön a nyelvkommandó, és ott rögtön felnégyeli az elővigyázatlant. Sajnos ezt az ostoba elméletet mi nyelvtanárok is pártoljuk titokban, amikor olyan nagyon szeretnénk tökéletesen megtanítani a nyelvtant, és olyan kevés örömet hagyunk a beszélgetésekben.
Én magam sem vagyok ebben vétlen, tudom, mert szeretem a világos rendszereket, szeretem, ha ki tudom, és ha ki tudnák, fejezni, amit gondolok/gondolnak. Szeretem a szabályokat, mert engem megnyugtatnak. Ezt a vonzalmat egy rendezett világ felé persze a diákjaim nagy része nem osztja. Számukra a nyelvtani szabály valami ördöngösség, valami nem Istentől való dolog, aminek a közelébe sem óhajtanak menni. Hogy mindezt ráadásul meg is lehetne tanulni, az egészen elképzelhetetlen számukra.
A kommunikáció másik gátja a gondolat, illetve a hiánya. Mert a tanórákon legalábbis az én diákjaim leszoktak a gondolkodásról. Ebben szerencsére vétlen vagyok. Nekem úgy tűnik, gondolatokban is fogyasztásra rendezkedtek be. Ha kérdezek valamit, értetlenül néznek, hogy de ők erről magyarul sem tudnak mit mondani. Persze ilyenkor azt mondom, nem baj, az engem nem is érdekel. De különben persze, hogy baj, mert 15-16 évesen új agyi idegpályákat, idegkapcsolatokat kiépíteni nem egy egyszerű vállalkozás. De ha én megmondom, ha ő meg azt megtanulja, akkor az miért nem jó nekem? Ha lerántja az internetről más életét, más családját, más lakóhelyét, más véleményét, akkor mi a francért kérdezgetek? Miért akarok én beszélgetni?
És nem megy. Nem tudnak beszélgetni. Kérdezek valamit, amire az a válasz, hogy hát ez nem volt a kérdéslistán. Pedig ő készült, tanárnő kérem.
Na ezért áll nyekegve, amikor megkérdezi tőle az olasz cserediák, hogy hol a vécé. Mert egy csomó kérdés nincs a listán.
Nem tudom, mit fogok erről írni Bridgetnek kedvest, szépet, amitől megnyugszik. Majd azt, hogy a jövőben még nagyobb hangsúlyt fektetünk a szóbeli kommunikációra a nyelvórákon. Ez persze lehet igaz, csak ettől nem biztos, hogy bármi is változni fog. Vagy írjak egy nagyon hosszú listát? Vagy egy nagyon rövidet? Tényleg nem tudom.

Kanapék és filmek

Mégiscsak van valami a kanapékkal. Ezt tegnap délután figyeltem meg.
Mert hogy úgy jártam, hogy már mindent megnéztem a hattértárról, és csak néhány tesztoszteronos film maradt  a vasárnapi vasaláshoz. Ez persze nem baj, kell ez is, ismerkedni a pasik világával.
Így esett, hogy megnéztem másfél hormondús filmet a vasalandók mellé. Az egész film a 'The Mechanic' című volt, ami Magyarországon A mestergyilkos (brrrr) néven fut. Műfaját tekintve bérgyilkosos.
A film szépen hozza a műfaj által megkívánt kliséket, magányos, acélos arcélű bérgyilkos, akinek szálkás izomzata alatt emberi szív dobog. Van némi, nem túl bonyolult, konfliktus, amire a film épül, és ahogy az egy profitól elvárható, az utolsó kockákon Arthur Bishop elsétál a naplementébe. (Vagy valami ilyesmi.)
A film mindennapiságán sokat dobnak a színészek, Jason Statham, akinek igen, gyönyörű bőrkanapéja van, de a teste is első osztályú, ami egy profi bérgyilkosnál alap. Statham nem okoz meglepetést, úgy vagyok vele, hogy én A Ravasz, az agy, és a két füstölgő puskacsőben, de méginkább a Blöffben megszerettem, úgyhogy örülök neki minden filmben. Bocsánat, ha nősovinisztának tűnök most, de én Jason Stathamet napestig el tudnám nézni, pláne, ha időnként még a pólóját is leveszi.
A másik két főszereplő is kiváló ebben a különben nem túl érdekes filmben. Ben Foster például, akit szerintem még nem láttam sosem filmben, de aki kiválóan játszik, no meg az örök és megunhatatlan Donald Sutherland.
A filmben, ahogyan az ilyen pasifilmekben el is várható, hibátlan a zeneválasztás. Schubert mellett, Nuru Kane és a North Mississippi Allstars is helyet kap.
Ha vasaláshoz nem is ideális film, aki bírja a gyilkolászást, annak igen kellemesen nézhető.

A másik, bár csak félig látott film (elfogyott a vasalnivaló), a Tron, örökség című Disney opusz. Erről sokat nem tudok mondani. Két fontos dolgot említek csak, a zene jó, a kanapé gyönyörű. A film egy számítógépes, belemegyek az áramkörbe mese. Bocsánat, van benne még valami jó, a látvány. Moziban persze biztosan élvezhetőbb, mint otthon, de jó kis számítógépes grafikusokat szedtek össze, az biztos. Azt azért nem ígérem, hogy egyszer majd végignézem.

Csak a kanapékra figyeljünk:




Kanapé 0:15-nél.

Az időmről

Eltelt az őszi szünet. Még az elején egy hét szigorú szellemi szabadságra ítéltem magam, amit becsülettel le is töltöttem. Nem csináltam semmi mások szemében hasznosnak ítélhetőt.
Szabad félórákban szerelmesen bámultam a hulló faleveleket, szabad órákban zenét felejtettem a fülemben vagy idegen kanapékon hevertem, szabad estéken filmeket néztem.
Nem olvastam, nem írtam, nem találtam ki okos és előremutató dolgokat.
Mától majd megint kényszeresen lesem az öltönyös embert. Reggelente megint korán kelek majd, hátha ettől megzabolázhatom az időt, ami felfalni készül.
Ha rajtam múlna, az életnek lehetne itt vége. Ezen a csendes, múló szabadsággal teli novemberi reggelen.

A fényképezés hiábavalóságáról

Dezső, ma megint rád gondoltam.
Hogy megcsalsz-e.
Mint én a parkban hulló falevelekkel.

Nehéz

Nem kimondani például.

Apák és hősök - egy filmklub margójára

Szeretném mindjárt leszögezni, hogy pasifilmet nézni jó, és a kifejezéshez az én fejemben nem kapcsolódik semmiféle, sem pozitív, sem negatív, értékítélet.  Ez pusztán egy kategória.
Tegnap abban a hihetetlen szerencsében volt részünk, hogy Pécs legendás moziklubosa vetített egy filmet a nappalinkban puszta barátságból. Hogy ez egyáltalán hogyan is jött össze, az egy nagy rejtély, de az biztos, hogy igazi időutazás volt Szilágyi Lacival együtt nézni a Frost/Nixon című Ron Howard filmet.
Maga a film nem nagy film, legalábbis nem abban az értelemben, hogy az ember álmatlanul forgolódik utána egész éjszaka. Viszont egy tisztességesen megcsinált amerikai film, amit a Nixont játszó Frank Langella alakítása valóban emlékezetessé tesz.
Az alapötletet a David Frost által készített eredeti beszélgetések szolgáltatták, és a film kiválóan mutatja be a huszadik és méginkább a huszonegyedik század vezető politikusainak kiválasztódási mechanizmusát. A vezetőjét, aki már nem nagy gondolkodó, nem nagy hadvezér, nem nagy közgazdasági géniusz, hanem médiaszereplő.
A film utáni beszélgetésben arra jutottunk (még szerencse, hogy nálam okosabb emberek voltak a társaságban), hogy tulajdonképpen, ha valamiféle elméleti teóriát kellene megfogalmaznunk, akkor valami olyasmit mondhatnánk, hogy a médiában kommunikált erős férfi képével ma a világban szinte bárhol választásokat lehet nyerni. A mai társadalomban ugyanis hiány van a férfias férfiakból.
A dolog történelmi háttere még a huszadik században indul, a világháborúkkal, a kivándorlásokkal. A társadalom férfi híján férfipótlékot keres a politikában is. Egy jóságos macsót, aki a kezébe veszi a dolgokat. Ezt a férfipótlékot szolgáltatta a háború utáni Magyarországon a Párt, és jóságos vezetői, Rákosi és Kádár, a nép apapótlékai. Ezért szerettük annyira Göncz Árpádot is, aki mindenki nagypapája lehetett.
A mai férfiak ugyan nem vesztek oda a háborúban, mégsincsenek meghatározóan jelen a családok életében, mert rengeteget vannak távol az otthontól. A nők gyakran maradnak magukra, férfias döntéseket kénytelenek hozni, macsó szerepekbe kényszerülnek, amit emancipációnak becéznek. Ezektől az emancipált nőktől viszont a férfiak érzik magukat gyenge, tehetetlen embereknek.
Úgy tűnik, a huszonegyedik század női és férfijai már nem apára vágynak, hanem inkább erős férfiakra. Nagyon sajnálatos, hogy ebben a mi médiavezérelt korunkban ez az erős férfikép felülír minden programot, minden gazdaságpolitikát, minden társadalmi megújulási törekvést.
Megnyerni és elveszteni a választásokat PR kérdése lett. Egy férfias arcél, néhány agresszív mondat szinte mindent visz. Hol választanának meg manapság egy tolókocsis Rooseveltet, egy túlsúlyos Churchilt? - kérdezte Laci, és igaza van.
Az a helyzet, hogy ebben a nehéz világban igazából nem kellene, hogy politikai műmacsók irányítsanak. Hősök kellenének.
Talán ezért nem szeretünk mostanság politikáról beszélgetni. Ezerszer inkább megnézünk pár jó filmet. Abban a főhős legalább nem csak dumál, hanem teszi is a dolgát.

A szív kötelezői

Fényképezni nagyon nehéz. Tulajdonképpen ezt írja Bartis Attila is, annak ellenére, hogy az első mondata ennek éppen az ellenkezőjét látszik állítani. Persze a mondat, egy mondat, éppen olyan félreérthető, éppen olyan kontextus nélküli, mint egy kattintás a fényképezőgépen. Mert az írás éppúgy szöveget teremt, mint a fotográfia. Az egyik szövete a szóból, majd mondatból alkotott szövegtest, a másiké a fényből, árnyékból és a hordozó felület anyagából alkotott fénykép.
Mindkét tevékenységre képes bárki a környezetünkből, mégsem nevezzük fotográfusnak azokat, akik fényképeket készítenek, sem írónak azokat, akik szövegeket írnak. Fotográfusnak nevezzük viszont André Kertészt, akinek a képei december végéig még megnézhetők a Nemzeti Múzeumban.
Én nagyon sokáig azt hittem, nem sok értelme van elmenni egy fotókiállításra, ha a kiállított képeket albumokban is megnézheti az ember. Én nem hittem, hogy van különbség, a fény az fény, az árnyék az árnyék. Pedig tévedtem. De nem csak ezzel kapcsolatban, hanem még sok minden mással kapcsolatban is, ami a fotózás értelmét, lényegét, művészetét adja.
Mostanság, mióta alig írok papírra, a fotókat pedig nem hívatom elő, bocsánat, nem nyomatatom ki,  hajlamos vagyok elfelejteni, a fénykép és a szöveg is egy tárgy. Egy alkotás. Kézzelfoghatóság híján hordozó felületként az agy fehér vásznára vetítve. A fotográfia az elmúlt évtizedekben anyagtalanná lett, kézzelfoghatatlan művészetté, textúra nélküli bitvarázslattá. (A nyomtatáshoz szokott szöveg talán még tartja magát néhány évig.)
Nehéz jól leírnom, miért fotográfia egy háromszor négy centis papír, és miért éreztem mondjuk silány utánzatnak egy ugyanarról a képről a hetvenes években készült nagyítást. Azt hiszem, a textúra hiányzott. A papírnak a fény-árnyékba beleszőtt textúrája. A test.
Kertész képei a maguk teljes valóságában olyan katarzist generálnak, amire egy albumban aligha találunk rá. Hogy mitől nevet fel az ember hangosan egy kiállítóteremben a Jenő öcsém, mint Ikarusz című kép láttán, és mitől sírja el magát, ha a Washington Square-re néz, azt nehéz pontosan leírni. Minden bizonnyal ebben is Bartisnak van igaza, a kulcs a szeretet. Az élet fénnyel és árnyékkal papírba szőtt szeretete, amit ott és akkor, a kép előtt bárkinek át lehet élni.
André Kertész kiállítása a szív kötelező gyakorlata ezen az őszön.