Késői örömök

Középiskolai tanárnak lenni nem az az instant öröm kategória manapság. Régen, mondjuk húsz éve, sem volt feltétlenül az, de akkoriban még néha az is előfordult, hogy érettségi táján egy-egy diák megveregette az ember vállát, és azt mondta, hogy tulajdonképpen nem is utálta az angolórákat annyira.
Az elmúlt néhány évben ez szinte kiveszett az életemből, és úgy fest, 2-3 éves csúszásban vannak a mi kis diákjaink. A többségüknek ugyanis legalább ennyi időre van szükség, hogy elszakadjanak az aktuális iskolaélménytől, és valamiféle perspektívában lássák mindazt, ami itt zajlik.
Két-három évvel a végzés után viszont érdekes módon egyre több diák látogat vissza, ír levelet, és gondol arra, tulajdonképpen mégis kapott valami tudást az itt töltött 4-5-6-7 év alatt.
Tegnap egy két éve érettségizett diákommal futottam össze a folyosón, aki ugyan nem miattam, hanem egy emelt magyar óra miatt jár vissza, előző nap pedig az a lány ugrott a nyakamba a folyosón örömében, aki súlyos drogfüggőségéről fog majd beszélni jövő héten TSB új osztályában.
Lehet, hogy én is öregszem. Nekem is tovább tart már, hogy ne az jusson eszembe, annak idején, mennyit ökörködött az órán, milyen sokszor nem írt házit, hányszor akadékoskodott csak a szórakozás kedvéért. Ilyenkor, amikor az idő bennem is elmosta a rossz emlékeket, már úgy tudom nézni őket, mint csodálatosan új és értékes felnőtteket, akikből nagyszerű gyógypedagógus, tűzoltó vagy jogász lesz. Vagy akik egyszerűen csak nem süllyednek a drogfüggés kilátástalan mocsarába.
Ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy hátha mégis van egy kis értelme annak, amit csinálok. Egy nagyon kicsi értelme.

szolid - szelíd....

...állítólag ma volt az utolsó nyári - verőfényes nap. Holnaptól hűvösre fordul, állítólag. Szóval ma délelőtt láttam pár galambot (is).

Boldog-boldogtalan

Holnap elmegyünk a teraszra. Szerintem addig már kibírom.

Koncepció

Tisztelt Kollégák! Satöbbi. Úgyismind a koncepciómról annyit, hogy egyetlen dologhoz ragaszkodom ebben az ügyben, mégpedig ahhoz, hogy a kísérőtanár kilencedikes vagy tizedikes osztályfőnök legyen. Rengeteg dologgal tudom indokolni. Most nem mondom, mikkel, de tényleg. És már csak annyit, hogy aki önként jelentkezik, az ne tizedikes osztályfőnök legyen. De ennél nem mondok többet.
(Kicsit később.)
- Á, Biedermann, csak nem hazafelé? (fél kettő van, fél 12-kor volt az utolsó órám) - De igen. - De jó is neked! - ?
(Még egy kicsit később, délután négy körül.)
-Á, Biedermann, csak azért hívlak, mert szeretnék nyugodt szívvel elmenni a háromnapos kinyaljákaseggemreprezentációs kirándulásra. -?? -Sajnálsz ugye, hogy három napig nem tudok senkit basztatni az iskolában? - Ja, hát igen, ez borzasztó. -Na, csak azért hívlak, hogy szeretném, ha te lennél a kísérőtanár Ursula mellet. - Ó. -Akkor ezt megbeszéltük.

Most azon gondolkodom, hogy mi alapján esett rám a választása. Mert se kilencedikes, se tizedikes osztályfőnök nem vagyok. Sőt idén egyáltalán nem vagyok osztályfőnök. Ursulának sincs kilencedikes csoportja, úgyhogy egy szál gyereket nem ismerek. Viszont itthon van három gyerek, akit munkám, és főnököm iránti lelkesedésből magukra hagyok két napra. Nem vagyok magyar szakos, sem történelem szakos. Abdára megyünk kirándulni.
Még az a szerencse, hogy Bridge-nek volt egy világos koncepciója.

Normál állapot

Az ember mindig jobbat remél, mint ami van. Így marad életben. Van biztosan erre valami lelki állandó, mint a fizikában a normál állapot, hogy akkor normál hőmérsékleten és normál nyomás mellett, csak hát emberek esetében, attól tartok elég nehéz a normál hőmérsékletet biztosítani, a normál nyomásról meg már ne is akarjunk beszélni.
A szó teremtő ereje mellett a lélek rombolásáról alig esik szó. Pedig önmagát semmi sem rombolja hatékonyabban, mint a lélek. Hogy ez mi: biológia, kémia, esetleg fizika, azt nehéz megmondani. Vagy vírus. Depresszióvírus... Kell azért ennek valami nagyon egyszerű magyarázat.
Biológiailag az idegrendszer alultápláltságában keresgélhetünk, B vitamin vagy magnézium, kémiailag esetleg a test savasodása adhat okot aggodalomra, fizikai magyarázatként a mágneses változások hatására gondolhatunk. Már ha akarunk egyáltalán gondolni valamire.
Pedig tulajdonképpen szépen süt a nap. Meleg is van. Mégsem vagyok jól.
Vagy a nyomás nagy, vagy a belső hő, vagy a B vitamin, vagy a magnézium, vagy a savak, vagy a mágnesek, vagy valami vírus ... vagy egyszerűen csak elégnek tűnik az itt eltöltött idő. Van ilyen.

Kórtörténet

Az ember néha melléfog a vasaláshoz választott filmekkel, ami alapvetően nem nagy baj, csak bizony a vasalás megsínyli a dolgot. Több az ingekbe belevasalt véletlen vonal. (A varróshéten azt mondta valaki, ezt zsidónak hívják, de sehol nem bukkantam a nyomára, vajon tényleg-e.)
A film Jodie Foster rendezése, ami jó hír, mert kedvelem ezt a nőt. A film főszereplője Mel Gibson, aki (bármennyire is balfék volt az utóbbi években) nagyszerű színész.
A film egy megkeseredett, depressziós férfi drámai küzdelme az életben maradásért. Walter Black élete értelmet veszít, a család széthullik, a vállalkozás zuhanórepülésben, mélydepresszió, halálvágy - körülbelül ezt az ívet vázolja Foster az első fél órában. Aztán jön a hód, vagyis a Hód, egy báb, aki kezébe veszi Walter életét, és gatyába rázza az életunt férfit.
Igen, de ami működik a mesékben, működik az kis érzelmi kapcsolatokkal terhelt szituációkban (munka), nem működik a családban. Illetve hosszú távon nem működik. Mert az ember otthon mégsem hordhat álarcot. Vagy ha hordhat, akkor a kapcsolattal elég nagy gondok vannak.
A nagyon bénán A hódkórosnak fordított, eredetileg a The Beaver című film akár nagyon jó film is lehetne. Jó a témaválasztása, elég jók a színészek, zene rendben... Mi a bajom vele?
A legfontosabb probléma pont a filmben egyszerűen megdöbbentően zseniálisan játszó Mel Gibson. Túl jól játszik. Ez nagyon hülyén hangzik, de van, amikor a túl jó, sok egy filmben. Ha ez a film egy monodráma lenne, nem lenne bajom, de nem az, és Mel Gibson úgy játszik le maga körül mindenkit, hogy gyakorlatilag megsemmisíti a körülötte lévő színészeket. Az ő alakítása miatt érdemes a filmet megnézni, de sajnos ez kibillenti a filmet.
Kár, tényleg kár, pedig marha jók a mellékszerepeket játszó színészek is, Jodie Foster például, de Anton Yelchin kiváló is lehetne, csak ...
A másik gond a film ritmusa. Szeretem a lassú filmeket, csakhogy a lassú filmeknek is mindig gördülniük kell tovább a saját ritmusukban.  A hódkóros esetében ezt nem éreztem, nekem túl gyakran tűnt úgy, hogy elakadt.
Persze nem vígjátékról beszélünk, sőt drámában is az igen nyomasztó kategóriáról. A fényképezés igényes, az operatőr kiválóan oldotta meg a feladatot, érdekes kameraállásokat látunk, kifejező képeket.
Összességében a filmet nem ajánlom vasaláshoz, mert túl gyakran kell megállni gondolkodni, túl gyakran kell önvizsgálatot tartani, túl gyakran kell az élet értelmén és értelmetlenségén elgondolkodni.
Viszont mindenképpen ajánlom, mert jól mutatja be ... mit is? Az ember sokszor sikertelen küzdelmét, hogy értelmet találjon az életében.
A film zenéje is kiváló.

Világnap

Tegnap volt a zene világnapja. Annyit gondolkodtam, hogy mit lehet mondani, hogy kit lehet megidézni, akire azt mondhatnánk, hogy na ilyen A ZENE. Persze nem találtam, mert olyan sok mindenki van. Viszont eszembe jutott a két kisfiú, akik a Takoma parkban zenéltek. Legyenek ők az illusztráció, mert zenélni bárkinek, bárhol, bármit lehet, sőt érdemes is, mert minden zenéléstől mindig egy kicsit  jobb lesz  a világ.
A felvétel minősége nem a legjobb, nem vagyok valami ügyes filmes, ezért elnézést kérek. Azért talán a hangulat átjön.

mert elmúlt szeptember...

...avagy errefelé szépek ezek. Ilyenek.

Biedermann Gattacában

Amikor vizsgázom, akkor elég idegbeteg tudok lenni. Nem a készületlenség, hanem a genom miatt. A belém épített stresszgén miatt kifejezetten izgulós vagyok, és ez még akkor is igaz, ha kompetenciaalapú tesztet kell írni.
Persze az sem segít, ha a kapott emailekből legalább háromféle verzió bontakozik ki, és csak a harmadik levél után fogalmazódik meg a gyanú, hogy az hagyján, hogy angolul, de spanyolul is kompetensnek kellene lennem. A mellékelt mintatesztek pedig sajnos még az előző kiválasztási koncepcióból maradtak itt, szövegfordításról már végképp nincs szó, bocs. Ilyen EU-s dolog ez, na.
Hogy tovább emeljék a rendezvény fényét, természetesen csak és kizárólag Budapesten lehet vizsgázni, illetve ez így nem teljesen igaz, mert például lehetett volna Zágrábban is. Szóval hajnalban MÁV eszközre fel, késve le, tesóm szerencsére vállalta a szállítmányozást a szigorúan őrzött objektumba aka Gattaca.
Ezzel nem viccelek, szerintem a Magyar Nemzeti Bank széfjét nem őrzik úgy, mint a tesztközpontot. Belépni csak a regisztrált időpontban lehet, de akkor is csak egy kis szobácskába, ahol azonosítás után (itt mondjuk volt biztonsági rés, mert DNS tesztet nem alkalmaztak) mindent szekrénybe kellett zárni, cuccot, órát, ruhákat (még szerencse, hogy volt, amit magamon tarthattam), a zsebek tartalmát, még a papírzsebkendőt is. Cserébe a a következő szobában a búvaltbélelt csaj megkérdezte, hogy 'Megkínálhatom egy papírzsebkendővel?' Tényleg szűrreális volt.
Kaptam bevonatos táblácskát és hozzá való letörölhető tollat a számoláshoz, meg egy számológépet. Aztán a nem annyira búval bélelt csaj bekísért, mint a filmekben a sorozatgyilkost a szigorítottba, leülhettem a gép elé, aztán szevasz. Kérdezni, gyanúsan gondolkodni, szemöldököt 1 millimétert meghaladóan felvonni szigorúan tilos, és azonnali főbelövéssel jár.
A teszt, amit a Prometric teszközpontban kellett megírni, egy verbális, matematikai és absztrakciós kompetenciaterületeket vizsgáló feladatsor volt. A magyar és az angol szövegértés volt az, amire legalább az idő elég volt, azt mondjuk nem mondom, hogy biztosan minden válasz helyes is, mert azért sokszor volt két nagyon is valószínű válasz, úgyhogy csak remélem, hogy viszonylag nagy százalékban tudtam eldönteni, melyik a valószínűbb. A matematikai kompetencia feladatok utolsó két feladatára simán nem volt időm, túl sokat kellett számolni, én meg nyilván túl lassan számoltam. Az absztakciós feladatsor az olyasmi, mint ami az IQ tesztekben a kis ábrás, hogy mutatok 3 ábrát, melyik a negyedik. Van szabály, ismerd fel, satöbbi. Na most ebből tíz darab 10 percben, a felismerhető szabályok egyre bonyolultabbak, az ötödiknél pölö már 6 elemből állt. Jó, az utolsó hármat már tippeltem. Az ember lehet hülye, de a hülyék általában szerencsések.
A hab a tortán a spanyol szövegértés volt, egy C1-es szint kábé, majdnem felsőfok, de mindenesetre szakirodalom olvasására alkalmas nyelvtudás. Én kb. B1 szinten vagyok, ami nagyjából a magazincikkek megértése. El nem tudom mondani, micsoda nyugalom vett rajtam erőt, amikor megláttam az alváskutatással kapcsolatos, meg az óceánok sótartalmát taglaló szövegeket. Az esélyteleneké persze.
Gondoltam is, gyors betippelem az összes választ, aztán elmegyek, iszom egy pálinkát, de eszembe jutott, hogy az egész vizsgát filmre veszik, úgyhogy maradtam, és olvastam lelkesen. Tényleg zsenivé nyílváníttattom magam, ha egynél több helyes válaszom lesz.
Bár az eredmény természetesen azonnal ismert lehetne, tekintettel arra, hogy ugyebár kompjúterizált tesztről beszélünk, majd csak hetek (hónapok) múlva értesítenek. Bár bevallom ennyi macera után inkább reménykedem abban, hogy nem kerülök be a második körbe. Csak a jó ég tudja, ott majd mi mindent kell csinálni.

Szeptember 30.

Egészen biztosan nem lehet tudni. Még az is lehet, hogy a Liszt Ferenc csendes fáinak is van ehhez valami köze, vagy a megnyúló árnyékoknak, esetleg annak a falevélnek, amelyik úgy hullott le, ahogyan az egy falevéltől szeptember utolsó napján elvárható.
Mindig tervezem, hogy fontos kérdéseket teszek majd fel, ha találkozunk, hogy lesz egy íve a beszélgetésnek, amit majd fejben beilleszthetek a Beszélgetések egy nagyszerű emberrel című kötetbe. 210 oldal, kötve, fűzve.  Azt is tervezem mindig, hogy nem hebehurgyán, meg pláne nem a semmiről, mert mindig kevés az idő, mindig  kár az utolsó mondatért, mindig el sem kezdtünk semmit, mindig az utolsó kérdésnek kellene lenni az elsőnek, mindig meg kellene kérdezni még száz dolgot, a válaszokat akkurátusan feljegyezve.
Aztán nem kérdezem, csak ami hirtelen eszembe jut, a választ pedig nem jegyzem meg, csak a mosolyt, inkább csak hallgatom, amit mondasz, mert mindig kevés az idő, inkább csak nézlek, mert el sem lehet kezdeni semmit, inkább nem kérdezek, mert azt az egy dolgot sincs merszem megkérdezni soha, amit már régen meg kellett volna.
Tényleg nem lehet tudni. Még az is lehet, hogy a Liszt Ferenc csendes fáinak is van ehhez valami köze, vagy a megnyúló árnyékoknak, esetleg annak a falevélnek, amelyik úgy hullott le, ahogyan az egy falevéltől szeptember utolsó napján elvárható.